Dark Light

A múlt század második évtizedében született, igen szegény családban. Megjárta a lelencet. Volt francia katona, majd – nem önszántából – megjárta a francia idegenlégiót. Az életét sokszor megmentette egy éppen előkerült varrógép. Véletlenül lett a Magyar Televízió munkatársa, ahol 1961-től több mint negyven évig dolgozott operatőrként, a Híradó Szerkesztőségében.
Beszélgetés a kalandos életpályájáról – amiről eddig nagyon kevesen tudtak -, és a híradós évekről Zih Béla operatőrrel, akit mindenki csak “Bubu”-nak hívott a szakmában.

Kamaraerdőn egy Nyugdíjasházban beszélgetünk, egy nagyon meleg júliusi napon. Csendes földszinti szobában lakik. Szoba erkélyéről, a parkra, az erdőre nyílik kilátás. Kora délután van, a csendes pihenő időszaka. A madarak vidám csivitelése behallatszik a szobába, ahol az ággyal szemben egy nagy tv készülék, DVD, és VHS lejátszó van. Elmondása szerint a szobát már csak az étkezések idejére hagyja el. Az ablak mellett zsúfolásig telt polcok dossziékkal, borítékokkal, melyeken egy dátum, vagy név szerepel, az emlékek és a dokumentumok sorakoznak. Az egyik polcon a saját nevemet is látom . A polc előtt terítővel letakarva egy új eszköz, a laptop. Két hete már jártam nála, egyeztettünk az időpontot, akkor azt is megbeszéltük, élettörténetének eddig a nyilvánosságra nem került részleteiről is beszélgethetünk, ahogy mondta 86 évesen, már nem kell elhallgatni semmit, s szerencsére sok mindenre pontosan emlékszik, sőt évek óta jegyzeteket is készít magának a történésekről.

Dunavölgyi Péter: Hány éve is élsz itt ebben a nyugdíjasházban? Sajnos a kerekes széket nem tudod elhagyni, mert egyik lábadat elvesztetted egy korábbi cukorbetegség miatt. S mint mondtad ebben is különleges vagy, hiszen a műtét óta a cukorbetegséged kimutathatatlan.
Zih Béla: Hetedik éve. Több mint három évet laktunk itt a feleségemmel, sajnos ő már három éve meghalt. Én most vagyok a 86 évemben. Amikor meghalt, azután át kellett adni a kétágyas szobánkat, tehát három éve lakom itt ebben az egyágyas szobában.

DP: Már közel negyvenöt éve, örökmozgónak ismerlek, hogy viseled a helyhez kötést?
ZB: Én, aki a világot meg a saját hazámat, mondhatnám azt is, hogy szinte teljesen bejártam, amikor levágták a lábamat, megbékéltem azzal, hogy a jövőmet már mozdulatlanul gurulós székben fogom tölteni. Ki kellett tehát találnom magamnak valamit, amivel el tudom tölteni az időt, mert különben megőrülök. Ezért nekiálltam jegyzeteket készíteni az éltemből, ami össze fog állni reményeim szerint egy könyvvé. Közben különböző irodalmi pályázatokon is részt veszek, láthatod, az egyik oklevelemet épp mögötted a falon, a pályázatok pénzzel nem is járnak.
DP: Itt van a kezemben egy könyv, amelyben egy novellád szerepel, a kisgyermekkorod egy epizódjáról. Térjünk át akkor a gyermekkorod történetére. 1927-ben Győrben születtél, ha jól emlékszem. Milyen családban éltél?
ZB: Család egyáltalán nem volt! Anyám a Richards Szövőgyárban volt szövőnő. De terhes lett, akkor kirúgták, mivel az akkori gyárakban gumírozott hevederekkel hajtották meg a motorok a szövőszéket, azok mellett terhes nők nem dolgozhattak.  Nem csak őt, minden nőt kirúgtak, aki terhes lett. Anyám szavaiból később úgy tudom, hogy az apám győri focista volt, de a 20-as években válogatott is volt, és a Hungáriában is játszott a húszas évek második felében.
Anyám családi neve után, Babitsnak hívtak. Mint később a családi történetből számomra is kiderült, apámnak viszonya volt az anyám fiatalabbik testvérével is még korábban, sőt később kiderült, hogy anyám húgától is van egy másik fia, vagyis egy féltestvérem. Jóval később néhányszor találkoztam Jenő bátyámmal.
DP: Apádat sosem ismerted, soha sem találkoztatok?
ZB: Nem!
DP: A történetben ott tartunk, hogy édesanyád terhes veled, és kirúgták a Richards Szövőgyárból.
ZB: 1926-27-ben már elhelyezkedni alig lehetett. Anyámék hárman voltak leánytestvérek, ő volt a legidősebb. A középsőnél lakott, mint állapotos és ott is szült meg engem. Akkor még a bábasszony jött a szüléshez, nem volt orvos. A testvére a keresztanyám lett, aki viszont rövidesen valószínűleg megunta a bőgésemet, és kilökte az anyámat a lakásból. Anyám nem tudott mást csinálni feljött Pestre, engem is hozott magával persze. Itt sikerült neki mosónői állást találnia, a Wesselényi utcában, a Magyar Színház mögötti három épületben, ahol aztán folyamatosan az egyik épületről a másikra járt mosni. Ő maga főzte a szappant is, mángorolta a ruhákat.  Én meg ott voltam, pici gyermekként a gőzben.  De aztán a lakók felszólították, hogy csináljon valamit a gyerekkel, mert egész nap sír, meg bömböl. Ott volt hozzánk közel a Rózsák tere, fogott kivitt oda, lerakott a templom lépcsőjére és otthagyott.
DP: Találkoztál-e vele később?
ZB: Tíz éves koromig nem láttam. Nem is tudtam, hogy van anyám. Megtaláltak a templom lépcsőn, és elvittek a lelencbe (akkor így hívták), ott voltam egy darabig, amíg nem voltam mondjuk úgy lábadozó, vagy amíg nem jártam már rendesen. Akkor, kiadtak egy paraszthoz Lengyeltótiba.
DP: A Dunántúlra, Somogyba, Balatonboglár mögött, Kaposvár felé van a falu.
ZB: Igen ott. Mai szemmel nézve úgy gondolom olyan “közép” paraszt család volt. Bár elfértem volna a házban, de az istállóban adtak helyet nekem. Az istálló egyik sarkában laktam. A családnak volt két gyereke, nagyjából velem egyidősek, az egyik talán idősebb.  Azok sose álltak velem szóba, mert állandóan bűzlöttem a tehéntrágyától. Öt éves koromban még nem tudtam beszélni, mert nem volt kivel beszélni, és kitől megtanulni a szavakat. Nekem nem volt anyám, aki dalolt vagy verseket, szavakat mondott volna nekem. A gazdasszony minden héten egyszer megfürösztött, de beszélgetés szinte semmi nem volt köztünk.
DP: Az istállóban kellett dolgoznod?
ZB: Nem, csak tavasztól őszig libapásztorkodnom kellett. Megtanultam velük bánni, bár csíptek, mint a nyavalya. Valamikor egyik tavasszal történt, jött oda hozzánk egy hölgy. Nekem hölgy, mert akkor úgy 16-17 éves volt a lány. A háziak a földeken voltak.
Kérdezte, hogy én vagyok-e a Béla?
Mondtam igen.
Akkor nekilátott, megfürdetett, lemosott, majd elővette a saját kislánykorú ruháit és abba öltöztetett fel, tényleg úgy néztem ki mint egy kislány. Kimentünk a vonathoz és meg sem álltunk Burgerlandig, Oberwartig.
DP: Megszöktetett, nem is ismerted?
ZB: Nem.  Ott voltam több mint egy évet, azt tudtam, hogy rokonok. Az én nevem 12 éves koromig, ott Babits volt. Nem, semmi köze a nevemnek a Babits tudóshoz, irodalmárhoz. Hanem azért mert ott sok horvát volt, és sok Babits volt, sokan nem is voltak egymás rokonai. A falu három nemzetiségből állt, magyarból, horvátból, és osztrákból. Mai napig békésségben élnek ott a nemzetiségek, nincs veszekedés. Nem sokkal voltunk Trianon után. Tulajdonképpen az illetőséget, tartózkodási hivatalos helyet is megkaptam ott.  Oberwart-i illetőségű vagyok, mai napig, azóta egyszer jártam csak arra, átutazóban egy forgatás során.
DP: Ott jártál iskolába?
ZB: Nem jártam ott iskolába. Közben kiderült, hogy az én elrablásomat anyám testvére a keresztanyám találta ki, és szervezte meg, mert neki nem lehetett gyereke, úgy akart engem magának megszerezni, hogy anyám se tudjon róla, meg a hatóságok se tudjanak róla. Azért vittek külföldre rokonokhoz, hogy ne lehessen megtalálni, Ott Ausztriában először németül tanultam. Közben a keresztanyám Győrből átköltözött Szombathelyre, és átkerültem hozzájuk. Ott a szombathelyi Püspöki Iskolába jártam azután. Elemi iskola volt, de kétnyelvű, németül és magyarul kellett tanulni. Nekem a magyar volt a nehezebb. Keresztanyám megkövetelte, hogy jól tanuljak, mert ha nem volt valami jó, fakanállal ütött vert, mint répát. Ahogy haladtunk előre a tanulásban a “fakanál” hatására dicséretes lettem.  Aztán anyám valahonnan megtudta, hogy Szombathelyen vagyok.  Leutazott és elvitt a testvérétől, a Herminától, felhozott Pestre. Ő meg közben férjhez ment egy száz százalékos hadirokkanthoz, Zih Józsefhez, aki később örökbefogadott engem. Tudod, talán láttál ilyen száz százalékos rokkantakról készült fotót, egy deszkalapon élt. Úgy mászott ezen előre, hátra, ez volt a közlekedési eszköze. Enni sem tudott egyedül. Aki ilyen rokkant volt, az kapott hivatalos koldus engedélyt. Volt neki (nekik) egy sárga karszalagjuk, rajta egy pléhlapon a koldusengedély, sorszámozással. Akinek ilyenje volt azt nem bántotta rendőrség, akinek nem volt ilyen engedélye, s mégis koldult az kitoloncolták Budapestről. Anyám egy ilyen emberhez ment hozzá, mert ez jobb volt neki, mint a mosónőség.
DP: Hol laktak?
ZB: A Szabolcs utcában, egy pincében. Mint kiderült anyám azért hozott fel Pestre, a férje a koldus engedélyére, később utcai árusításra, is kapott engedélyt. Kellett nekik, aki az árut hordja, Csepelről, mert akkor ott volt a Nagyvásártelep. Oda hozták be a parasztok szekerekkel a termékeket.
DP: No meg hajókkal is.
ZB:  Hajókkal is a Dunán, meg tehervonattal,  is ami bejött a piacra, abból szálltak ki a parasztok.  Már éppen elmúlhattam 11 éves ekkor. Anyám a Hunyadi téren megvett egy kétkerekű kordélyt, aminek én nem értem el a két fogóját, érdekes módon, a trógerek maguk csináltak nekem két belső fogót. Megtanították nekem, hogy kell az árut felrakni a kordélyra, amikor lefelé, meg amikor felfelé megyek, hogy ne billenjen fel.  Ez így ment több mint három évig. Az iskolából sokszor elkéstem, de amikor már tudták a tanárok, hogy én már előtte dolgoztam, akkor elnézték a késését, nem bántottak. Viszont a korábbi jó eredményeim itt hanyatlottak, hiszen nem maradt elég időm tanulni.  Fizikálisan nagyon megerősödtem a trógermunkától. A Rottenbiller utcai polgáriban senki nem volt nálam erősebb viszont soha nem éltem vissza az erőmmel. Két fiúval nagyon jó barátok lettünk. Az egyik a Weisz Gyuri, a másik meg a Klein Imre. Az egyiket később te is ismerted már a Híradóból. Rájössz-e melyiket.
DP: Sajnos nem.
ZH: Vértes György (1), az – az Weisz György.
DP: Így már igen, Vértes Gyuri volt, aki a hatvanas évek közepétől a haláláig a TV Híradó rajzos, vicces meteorológiai jelentéseit (mozgó) grafikáit készítette minden szombati Híradó számára.
ZH: Így bizony, ő volt az egyik barátom ott a polgáriban. Sokat jártam hozzájuk gyermekkoromban. Sokszor majdnem éhen haltam, amikor mentem hozzájuk. Nálunk absniczli volt az étel otthon. Tudod az mit jelent?
DP: Nem teljesen, nagyszüleim elmondásából, mintha valamilyen felvágottból készült étel lett volna?
ZH: Abban az időben a felvágottak végeit levágták, azt nem vitte el a vevő, mint manapság. Ezeket összegyűjtötték külön a boltban, berakták egy papírból tekert tölcsér alakú zacskóba, 10 meg 20 fillérekért árulták mérettől függően. Otthon vacsorája egy 10 filléres absnicli volt. Gondolhatod, hogy mindig éhes voltam. Sokszor a Weiszék meg a Kleinék mentettek meg, amikor felmentem hozzájuk, hogy éhen ne haljak.  A Gyurinak a papája egy kirakatrendező volt, akkor még nagyon kevés kirakatrendező volt Pesten. Egy nagyon elegáns pasi volt, én mindig nagy csodálattal néztem rá. A Gyurit 13 éves korában felnőtté avatták, ahogy ez a zsidó családokban szokás, bár a családjuk nem volt nagyon vallásos. Összejött a család, én voltam a vendégek között az egyetlen goj, a vendégek elég gyanúsan is néztek rám. De barátságunkra jellemző, hogy erre a családi eseményre is meghívtak. Akkor még a 13-14 éves srácok golyóztak, agyag golyókkal golyóztunk, én ekkor vettem neki ajándékba egy valódi óriási üveggolyót, tele volt szivárványszerű csíkokkal.  Hát így éldegéltem.
DP: Aztán megszöktél tőlük.
ZP: Az úgy történt, hogy kaptunk a Vilma királyné, most Városligeti fasor, és az Aréna út sarkán, egy árusító helyet, egy bódét, az EMKE révén.
Tudod mi volt EMKE? Erdélyi Menekültek Kulturális Egyesülete volt. Ezek pénzt nem tudtak adni, de amit tudtak mindent elintéztek. Mostohaapám Erdélyből származott, Érmihályfalván született.
Szóval ott volt a bódé ahol mostohaapám bénán árult. Anyám meg rendszeren ott hagyott minket magunkra, elment csavarogni. Mániája volt a csavargás. Ez alkalommal mostohaapám mondja, neki pisilni kell. A bódé mellett volt egy fa, amit a bódé lemez lapjai nagyjából takartak.  Igen ám, de szólt segítsek, mert nem tudja egyedül elővenni nemi szervét, segítsek neki. Nekem az alig múlt 10 éves fiúnak kellett ezt megtennem. Elborzadtam. Különösen, hogy előzőleg még Szombathelyen kellemetlen élmények értek. Erről még nem beszéltem. Harmadikos vagy negyedikes lehettem, és szorgalmasan jártam ministrálni a templomba. Mise után le kellett vinni az alagsorban lévő szekrényekbe a miseruhát. És képzeld, viszem lefelé a ruhákat, s ott látom, hogy az egyik pap hátulról éppen erőszakolja az egyik nagyobb ministráns fiút, aki kínos hangokat adott. Én döbbenetemben ledobtam a földre a miseruhát, és elszaladtam. Engem azóta sem lehetett többet templomba vinni. Csak turistaként, az operatőri munkám kapcsán jártam templomba. Hát ilyen előzmények után álltam ott mostohaapámmal a fánál.  Ez volt délelőtt, délután négykor elmentem hazulról, annyira szégyelltem magam. Az anyám kötényében volt 1 pengő 30 fillér, azt magamhoz vettem. Világgá mentem. Az országon át, mivel nyár volt különböző gyümölcsösökben szedtem magamnak ennivalót, mást nem ettem. Végül Jugoszláviából (Szerbiából) hoztak vissza. A Dráván átvittek a halászok, ott mentem tovább, míg a csendőrök el nem kaptak. Átadtak a magyar csendőröknek. Pesten akkor körzeti rendőrök voltak, mindig ugyanaz posztolt egy helyen. Végül ő hozott haza. Emlékszem ronda kövér ember volt, gusztustalan undorító egy pasi volt. Amikor átadott anyának, az elővette a prakkert, odaadta rendőrnek, úgy, hogy fordítva fogja, hogy a vége a fém nyél legyen. Üsse!, – mondta a rendőrnek, – hogy tanulja meg, hogy nem lehet lopni.  Az 1 pengő 30 ott volt nálam, mert nem tudtam elkölteni, s azt vissza is adtam ekkor. A rendőr piszkosul megvert. Amikor a rendőr már abba akarta hagyni, az anyám rákiabált: “Üsse még!”.
Rendőr még ütött párat, de akkor már összeestem. Akkor már a Benczúr utcában, egy pincében laktunk, volt egy hosszabb helyiség és két kisebb, társbérletben idegenekkel. Egy farakás mögé rakott valami rongyokat az anyám, oda tett le rendőr. Két-három hétig, amíg lábadoztam ki sem engedett a pincéből. Ennivalót hozott, majd rám zárta a pincét. Én gyűlöltem őt, amiért a gyermekkoromat tönkre tette. Mindig veszekedtünk. Alapvetően egy rosszindulatú személy volt, még a családja is már leány korában kiközösítette.
DP: Úgy tudom korábban a keresztanyádnál, még tanultál valamit, amiről eddig nem beszéltünk, de fontos momentum az életed későbbi szakaszában is.
ZB: Ja, igen. Keresztanyám varrónő volt, és befogott engem, gomblyukat varrni. Nem messze tőlünk itt, volt egy szabóság, bementem oda, s mondtam a mesternek, aki éppen gomblyukazott, hogy ezt én is meg tudom csinálni. Hozott egy darab anyagot, kivágta és odaadta, hogy nesze, csináld meg.
Azt mondta, fiam, ez nem gomblyuk, ez nulla! Ingre, gatyára megfelelő, de zakóra nem.  
Mondta, látja, hogy ügyes a kezed és kicsi, ami jó a szabósághoz. Megmutatta, hogyan kell szabályosan gomblyukazni. Sikerült ugyan úgy megcsinálnom. Aztán kérdezte, miért jöttem, mire én rávágtam, szeretnék szabó lenni. Felvett tanoncnak, amikor nyugdíjba mentem derült, hogy fél évig be voltam jelentve a másik félévig meg nem. Sok mindent megtanultam nála. A télikabátokon dupla gombjuk van, azt is már jól tudtam készíteni. Úgy hívják, hogy húzott gomblyuk. Később már önállóan csináltam szoknyát, nadrágot, még a mellénybe is bele tudtam dolgozni. Nem is hinnéd, hogy a mellényt a legnehezebb csinálni.
DP: Közben a háború közelített már Budapesthez.
ZH: Három évig így ment ez, ekkor már kezdődtek Budapest bombázásai. A mi házunkat találták el. Anyámat az alagsori lakásból a légnyomás kilökte a hátsó kertbe. A ház is megrogyott. Anyám egy hétig nem volt eszméleténél, kórházban volt. Kibombáztak tehát bennünket. Akkor kaptunk egy kiürített, zsidóktól elvett lakást. No, ott láttam hogy, “milyen gazdag zsidók” vannak. Egy szoba, konyha volt, semmi más, se fürdőszoba, a WC meg kint a lépcsőházban. Weisz Gyuriékat és közben elvitték, az ő lakásuk – a Bajnok utcában laktak – később a háború után sem kapták vissza, mert már másokat betelepítettek oda. Gyuri úgy menekült meg, hogy a nagybátyja, aki Pozsonyban élt, elvitte a partizánokhoz. Gyerekként ő volt a hírvivő. Háború után kapott egy szlovák kitüntetést.
A bombázás után, anyám egy héttel kijött a kórházból, csúnyán összevesztünk, én pedig fogtam magam és elutaztam Szombathelyre a keresztanyámékhoz. Gondolhatod milyen kínos voltam nekik, mint ismeretlen ember a városban, bejelentettlen, ekkor már 17 éves voltam. Keresztapám, aki egy nagy magyar volt, bevitt a városházára, hogy itt van egy derék fiatalember a fiam, aki meg fogja védeni a hazát. No, ott is fogtak, és kivittek a többi fiatallal az osztrák-magyar határra, Szombathely mellett. Azt akarták, hogy a határ teljes hosszában ássunk védelmi árkot. Igen ám, de az ott az Alpok lába, tiszta szikla a föld alatt. Harminc-negyven cetit sikerült kiásni, de emlékszem ’44 decemberében nagyon nagy hó volt. Tanárok voltak a karpaszományos tisztek, ők irányították a munkát.  1944. december 8-án, emlékszem az amerikaiak bombázták Ausztriát, s mindig arra jöttek visszafelé. Három darab kéttörzsű Leiting típusú gép volt, amin középen van a kabin, ahol a pilóta ül. Ezek vadászbombázók voltak. Ezek meglátták a készülő árkokat, meg a magunk felállította sátrakat.  Visszafordultak és elkezdtek minket géppuskázni. Fegyverünk nem volt, egy puska sem volt. Ezt látniuk kellett a pilótáknak, mert olyan alacsonyan repültek. Ennek ellenére háromszor fordultak, és géppuskáztak végig minket. Körülöttem sorra haltak meg a társaim. Amikor a második forduló megvolt, felugrottam és elkezdtem szaladni a határ és az erdő felé. Keresztapámmal sokat kirándultunk az Irottkőre, jól ismertem az erdei utakat, igen ám, de nem ekkora hóban. Úgy emlékszem, hogy közel két napig csak rohantam előre. De lehet, hogy lassan is mentem, én mégis inkább csak a rohanásra emlékszem. Megérkeztem Oberwartba.
DP: Ahol már eltöltöttél “elrablottként” több mint egy évet.
ZB: Igen. Ott is tele voltak az utcák a kémekre figyelmeztető plakátokkal. Éjszaka volt, amikor megérkeztem, Zita néni, a nénikém – aki a történet elején a fiatal lány volt, aki elrabolt – azonnal figyelmezett nagyon halk legyek, nehogy észrevegyenek. A lakásba nem engedett be, a pajtába dugott el, és mondta, hogy reggel elvisz innét. Hajnalban kivitt az állomásra, ő vett jegyet, másik oldalon szállított fel a vonatra. Te tudsz németül, mondta, a kalauzzal valahogy alkudozzál, hogy ne tegyen le. Innsbrucknál szállj le – volt az utolsó tanácsa – és menjél ott felfelé északra, ott van egy Halle nevű kis falucska, oda telepített ki a magyarországi svábokat, próbáld meg, hogy befogadjon valaki.
DP: Nem telt el három nap a magyar határ átlépése óta, és te már Németországban voltál.
ZB: Nagy nehezen megérkeztem Halléba. Hosszú-hosszú cselédházaknál kötöttem ki, belül egy szoba egy közös konyha és ismét egy szoba követte egymást. Óvatosan bekopogtam az egyik ajtón, köszöntem mikor egy nő, kinyitotta az ajtót, rám nézett – s hiába köszöntem németül – már mondta is: Maga magyar!
Kérdezte, mit akar itt?
Mire mondtam, hogy hazulról a bombázások miatt eljöttem, s idáig eljutottam. S akkor észrevettem egy varrógépet a szoba sarkába, rögtön mondtam, hogy én tulajdonképpen szabó vagyok, mindent meg tudok csinálni.   Mire mondta, neki nem kell semmi, de itt van a szomszéd szobában egy szabó, aki a háború elejétől fogva hadifogoly ugyan, miután szabó minden nap kihozzák ide dolgozni. Átvitt a szabóhoz, valamilyen Péter volt, sajnos a családi nevére már nem emlékszem, egy újvidéki magyar pasi volt.  Először egy németországi gazdaságba helyezték el, dolgozni, amit egy gazdaasszony irányított, akinek a férjét elvitték a frontra és ott meghalt. Hát a Péter és az asszony összeszűrték a levelet. Igen ám de szomszéd feljelentette őket, erre fel a német hatóságok elvitték a Pétert és kasztrálták, majd hadifogolytáborba vitték, így került ide. Péter, mint láttam, kitűnő szabó lehetett, itt mindenféle ruhákból kellett neki zubbonyokat varrnia. Este, amikor éppen beszélgettünk, megjelent egy embertelen rozzant német katona, és közölte velem, hogy letartóztat. Kérdésemre, hogy miért? Az volt a válasz, hogy maga idegen, semmi helye nincs itt, azonnal jöjjön velem. Szerencsémre Péternek is indulnia kellett vissza táborba így együtt mentünk hármasban, elől a katona, mögötte meg mi. Nem mertük hátulról leütni, mert mindenhol őrség volt. Bementünk a fogolytáborba, képzeld egy épület nem volt, viszont hó, derék fölöttig ért. A foglyok a hóban feküdtek egy-egy takaró alatt, ilyen körülmények között éltek.
DP: Erről én sokat hallottam, hiszen nagyapám bátyja Olcsvay Géza, mesélt róla, a vasárnapi családi ebédek után.  Emlékszem azt mondta, hogy “Nem jutott nekünk fedél csak a csillagos ég a rajnamenti Német és Franciaország területén. Az amerikaiak először német területen kibéreltek pár holdnyi szántót, drótkerítést húztak, így osztották részekre a tábort, egy-egy egységbe 3-4 ezer fogoly került. Tábori illemhelyet ásattak a foglyokkal, és kész volt a tábor.” Ő 1945 áprilisában esett fogságba, éppen két hetes nagy esőzés volt, s ahogy mondta: “A földön a vizes földön feküdtünk, bokáig érő sárban, kis gödröket ástunk a kezünkkel, hogy legalább fektünkben,  a szél átszáguldhasson felettünk.”
Majd utána a francia terülten is hasonló körülmények voltak elmondása szerint.
ZB: A franciák magatartása nem különbözött ekkor az oroszokétól, a gyűlölet mozgatta őket. Hát bizony ilyen volt. A tábor mellett volt egy villa, ott volt a parancsnokság. Amikor odaértünk, és az öreg katona bement már sötétedett. Behívott a parancsnok és németül kérdezett:
Maga magyar?
Igen az vagyok válaszoltam németül.
Mire ő: Én is tudok magyarul, Kecskemét parancsnoka voltam, majd átváltott magyarra és szinte az összes magyar káromkodást elhadarta.
Körülbelül fél órát voltam ott, közben hallottam, hogy a másik szobában, zene szól és hallani lehetett, hogy többen táncolnak.
A parancsnok kiszólt, az öreg katonának, hogy vigyen el, az épülettel szemben volt egy öreg pajta, az öreg rugós elemlámpával  kinyitotta lakatot és belökött a teljesen üres sötét pajtába. Leültem a deszkafal mellett. Egyszer csak mocorgást hallottam, majd halk beszélgetést, kérdeztem németül, kik vannak itt? A válasz angolul érkezett, kiderült két amerikai tiszt, és egy angol tiszt a fogolytársam, a sötétben nem láttam őket. Ők repülősök, ejtőernyősök voltak, mint kiderült. Kézzel-lábbal beszéltünk én németül, ők angolul. Kérdezték, hol vannak az oroszok, én mondtam, hogy amikor én eljöttem a Balatonnál voltak. Egyszer csak halljuk, hogy ismét fordul a kulcs a lakatban, a Péter volt, aki valahogy megszerezte a kulcsot. Sutyorgott valamit angolul velük, majd kimentek. Utána szóltam és velem mi lesz?   Mondta, ők megszöknek és mennek Svájcba. Kérleltem, beszéljen velük, hogy én is mehessek, majd intettek, hogy menjek.
DP: Ekkor öten megszöktetek a fogságból, és elindultatok Svájc felé.
ZB: Én mentem utánuk és én voltam a sepregető, ahogy mentünk az erdőkön keresztül, én magunk mögött nagy fenyőágakkal sepertem a havat, hogy a midig eső hó, mielőbb eltakarja a nyomainkat. Amikor úgy nézett ki eltévedünk, az amerikaiak elővették a zsebkendőjüket – gondoltam én, de kiderült olyan selyem anyagra volt nyomtatva nekik egy igen részletes térkép az utak bejelölésével, szinte még a házak is be voltak rajzolva, ekkor láttam ilyet először. Emlékeim szerint több napot gyalogolhattunk, az Inn folyását követtük kicsit távolabbról.  Haljuk, hogy valakik ránk ordítanak németül: Halt! Kiderült a svájci határőrök voltak. Bevittek minket az őrszobába. Igazoltattak bennünket, majd tekerős telefonon utasítást kértek. Közölték, hogy küldenek értük, és Pétert is viszik velük tovább, de engem nem fogadnak be. Rimánkodtam a Péternek csináljon valamit, mert ha engem visszatoloncolnak biztos, hogy kivégeznek. Amikor megjött értük a kocsi az egyik amerikai felvette a telefont, üvöltözött valakivel, mielőtt elindultak Péter szólt, hogy jönnek majd értem is valaki elvisz innen, de nem Németországba. Ott aztán elaludtam az őrszoba kályhája mellett, kaját már akkor három napja semmit nem ettem.  
DP: Másnap reggel jöttek érted valóban?
ZB: Igen, egy határőr egy kocsival, mivel Elzász-Lotaringiát – ott folytak a harcok – a  szövetségesek nem tudták azonnal felszabadítani, ezért Genf alá vitt, majd kirakott a Francia határon, ott a hegyek között.
Nemsokára összetalálkoztam francia katonákkal, akik igazoltattak. Odaadtam az egyetlen papírom, egy budapesti bejelentőlapot.  Osztráknak néztek, de sikerült tisztázni, hogy magyar vagyok. Bevittek valamilyen épületbe, a helyi parancsnokság volt. Leültettek a sarokba, adtak ennivalót is. Másnap jött egy-egy nagyon csinos tiszt, Alan Delon senki hozzá képest, no meg egy francia tiszti ruhában egy magyar, tiszt. Mint kiderült a szülei már régen kimentek, ő már ott született. Ő vette fel az adataimat és kitöltött egy nyilvántartó lapot, kérdezte, mit akarok, harcolni katonaként, vagy deportált akarok lenni. Ha utóbbi, szabad vagyok, csak minden esete jelentkezni kell a táborokban és az éjszakát ott kell tölteni. Mondtam, ha lehet, inkább katona lennék. Mikor mindent kitöltött akkor jött rá, hogy nem lehetek katona, mert 1927-es vagyok csak. Majd kérésemre összetépte a papírt, újat írt, ezen már 1926-ban születtem. Így lettem francia katona francia nyelvtudás nélkül.  Elvittek a  Párizstól úgy 80 kilométerre délre lévő nagy laktanyába. De Gaulle ott volt hadosztályparancsnok. Itt gyűjtötték össze az új toborzottakat. A kiképzés itt történt gépfegyverrel, amerikai egyenruhát kaptunk. Még két hete sem tartott a kiképzés, amikor észrevették a nyilvántartó lapomon, hogy szabó szakmát tanultam. Rögtön árkísértek egy nagyobb helyiségbe, ott volt varrógép.  Attól kezdve én ott szabó voltam. 
DP: Katonai rangban?
ZB: Nem, volt semmi rangom, az egyenruha amerikai, ez volt éppen. Ezekből kellett átalakítanom. Gondolhatod az amerikai katonák mind magasak nagy darabok voltak, mindet át kellett alakítani. Annyira meg voltak elégedve, hogy kaptam sípzsinórt, ezt az “öreg” katonák viselték. Sípot nem kaptam hozzá. December 20-ától voltam ebben a laktanyában, áprilisig szinte ki sem mozdultam a varrógépem mögül.  Aztán tovább vittek és áprilisban indult meg az offenzíva. Engem már csak akkor vittek oda, amikor a franciák már német területen voltak. Amerre teherautóval vittek minket én mindig ott ültem hátul a varrógép mellett én olyan hattápos féle voltam. Ez Swarczlandban volt, ahogy mentünk át a településeken mindenhol fehér lepedők voltak kifüggesztve, a megadás jeleként. Schweningenben voltunk. Ebben a helységben készült a kakukkos óra. Voltunk az óragyárban, olyan cilinderes órák is gyártottak, a gyár már üres volt több ezer óra hevert a földön. Haladtunk tovább, aztán egyszer a Bódeni tó mellett, nem messze az osztrák terülten Brégenzben hosszabb ideig voltunk, kaptam egy hatalmas termet a műhelynek. Ide érkeztek az amerikai zsidó szervezetektől az ajándékcsomagok is. Cigaretták, pokrócok, csokoládék és sok minden más volt a csomagokban. Nekem adták ki, hogy ezek szétosztását intézzem. A megszállt területeken kezdett visszatérni az élet. De már nem a német márkával lehetett fizetni, hanem franciák által kibocsátott valami pénzfélével, a Militerrel. Mai napig őrzők pár ilyen papírpénzt. Kijártunk a városba, még tánciskolában is voltunk. Én itt összeálltam két kislánnyal, akiknek az anyukája egyedül maradt. Egy parasztgazdaságuk volt a környéken, én vittem nekik is csokoládét meg cigarettát is, ott is laktam náluk egy ideig. Mivel nekem mindig adni kellett a tiszteknek, így hát maradt nekem is – bár én nem vagyok dohányos –  ha ügyesen csináltam. Egyszer jött egy ötletem, hogy átmegyek Svájcba, egyetlen egy kis kocsiból álló vonat volt ott, ez a járat. Egy öreg kalauz volt, mindjárt adtam neki két doboz cigit. Amikor felszállt a határőr, akkor a kalauz eldugott a saját fülkéjébe. Svájcban a trafikban azonnal meg is vették a fekete cigarettát. Én meg vettem melltartót, harisnyát azt hoztam vissza. Volt nálunk 30-40 nő, tisztek voltak, döntően, írógéppel dolgoztak, jelentéseket, parancsokat irtak, akiknek persze nagyon kellettek ezek a holmik, mert nem lehetett kapni. Rendszeresen jártak hozzám a műhelyben, más raktárakban találtunk nagyobb mennyiségű német katonai szöveteket, nem szabvány katonai anyag volt. Ebből varrtam nekik szoknyákat. Fizettek is érte, többször természetben.  A parancsnok asszony, százados volt, 120 cm-es lehetett a mellbősége, és közel ennyi kiló. Hozott valami csodálatos szövetet, azt kérte ebből csináljak neki egy katonai egyenruhára hasonlító kosztümöt.  Olyan kövér volt, hogy nem is volt elég az anyag, egy soványra még tudtam volna valami szépet csinálni, de hát rá? Jött átvenni a szoknya még csak rá ment, de zubbony rá sem ment. Taposta ruhát, engem szidott mint a bokrot.  Másnap megkaptam a menetparancsot. Kaptam, egy géppisztolyt a nyakamba meg megy bozókát, az olyan mint a magyar páncélököl, csak sokkal kisebb, de átütő képessége sokkal nagyobb. Egy-két napot utaztunk, egy hadnagy volt a parancsnokunk. A hegyek felső részén, barlangokban egy bujkált egy SS egység. Mi egy völgyben haladtunk, a mi katonáink nem voltak valami fegyelmezettek, mert mindenki csak egy gyors kiképzésen esett át.  Hírtelen aknatűz zúdult ránk. Nagyon sokan meghaltak közülünk én is megsebesültem. Mind a két combomba rengeteg szilánk fúródott, egyikbe egy hosszabb szilánk állt bele. Rögtön belestem a hóba, nem tudtam lábra állni, szerencsére nem sokára jöttek a szanitéceink, a nagy szilánkot kirángatták, kötöztek és feldobtak a teherautóra. Strasbourg-ba kerültem egy kórházba. Mellettem feküdt egy másik sérült francia fiú a teljes feje be volt kötve, később tőle tanulgattam franciául. Sok szót tudtam már, de mondatokat nem.
Végül mondtam neki, most már én is francia vagyok?
Miért vagy te az? – kérdezte.
Mondtam a véremet adtam, az országért.
Mire ő: nem adjuk mi olyan könnyen a francia állampolgárságot! Később erre én is rájöttem.
DP: Közben véget ért a háború.
ZH: Mire kikerültem a kórházból, az alakultatom megszűnt! Adtak egy úti okmányt, hogy menjek Párizsba leszerelni. Először a Hadügyminisztériumba kellett menni, ott ült két nő. Egyik megnézte a papírjaimat, azt mondta, hogy maga magyar, magát itt nem lehet leszerelni, menjek Marseilles-be, majd ott leszerelnek. Akkor már rendes francia egyenruhám volt. Megérkeztem oda, két hatalmas erődítmény van ott. Nem értettem, hogy mért mondták a kapuban azt, hogy biztos be akarok menni? Mert ha igen biztos, hogy ki nem jövök. Hát tényleg nem jöttem ki!
DP: Így lettél idegenlégiós.
ZB: Az első napon kiderült az egyik ételt osztó katona is magyar volt, kértem adjon többet, mert nagyon éhes vagyok, adott a közelben lévő tiszthelyettes nádpálcával verte ki a kezemből az étkező edényt. Én azonnal leütöttem az őrmestert. Két katona máris lefogott, és vittek a börtöne. Ez egy földalapú cellaszerűség volt, a bástya talapzatában úgy 20 méter mélyen. Egy pad volt benne. Ott voltam tíz napig. Csak vizet adtak. Az egyik őr szintén magyar volt, azt mondta, hogy örülj neki, hogy rögtön ide hoztak, mert már nem élnél. Ez volt a bemutatkozás. Sok magyar, de sok orosz, de sok más nemzetiségű ember volt ott. A kocsmánkban sok verekedés volt, de mi magyarok “elég jó hírnévnek” örvendtünk ott is.  Vastag posztóból készült egyenruhát kaptunk, meg bakancsot és bokatekercset. Kiképzés közben láttuk, hogy jöttek nagy hajók, sebesülteket hoztak. Aztán voltunk Algírban, Oranban. Mindig ütöttek, vertek bennünket a parancsnokaink nádpálcával. Volt ott egy Pista nevű gyerek, kinek az  apja, még a háború előtt, asztalos volt Újpesten. Egy olyan nyamvadék gyerek volt. Tudta, hogy biztos nem éli túl a légiót. Ő javasolta, hogy próbáljunk meg megszökni. Az oroszok meg a németek mindig összeverekedtek, sok volt a botrány. Egyik alkalommal vonultunk az egyik városban, és mi ketten a végén mentünk és egyik kanyarnál elfutottunk ellenkező irányba. Tudtuk egyenruhába azonnal elkapnak bennünket, minden ruhánktól megszabadultunk, csak a gatyánkat és bakancsot tartottuk meg, és a háza között száradó két fehér lepedőbe burkolóztunk, mint majdnem úgy néztünk ki, mint a helybéliek. Csináltam két burnuszt is. Éjszakánként beástuk magunkat a homokba, reggel bizony már elég hideg volt.  Bujkáltunk, majd eljutottunk a tengerig Algírban. Egy kocsmában összeismerkedtünk két amerikai matrózzal, segítségükkel feljutottunk egy amerikai olajszállító hajóra, Európáig mi pucoltuk a krumplit, mi takarítottuk a fedélzetet, és pucoltuk a WC-ket. És hol kötöttünk ki?
DP: Csak Nem Marseille-ben?
ZB: De bizony ott. A hajón kaptunk matrózruhát, így nem nagyon tűntünk fel a városban. A városban a légiós erőddel szemben volt egy másik romos erőd az öböl másik partján, még a németek lőtték szét és a mellette lévő városrészt. Ott bujkáltunk, nem volt mást, mit enni, a  fekete kagylókat szedtünk össze a tengerben. Nekem sikerült is mindjárt vérhast kaptam. Jött egy amerikai MP kocsi, nem tudtuk igazolni magunkat, így elvittek és átadtak a légiónak.  A másik fiút azonnal büntetőtárba vitték, nekem megint szerencsém volt, én kórházba kerültem, a vérhason kívül, maláriám volt, mit kiderült. A kórházból egy átmeneti táborba kerültem.  Sokáig követeltem, hogy az eredeti egyenruhámat adják vissza, végül megtörtént, végül is szabadon távozhattam, amit magam sem hittem volna, hogy így lesz.  Egy átmeneti táborba küldtek, ahol a haza induló katonák állomásoztak. Nem fogolyként kezeltek. A tábor mellett egy hadifogolytábor volt, az ott lévőket nap közben útépítéseken dolgoztatták.  Az osztrák hadifoglyokat a tengerpartra vitték mindig dolgozni, pl. hajót kirakni. Egy hatalmas néger katona volt a parti raktár gondnoka. Megismerkedtem vele. Kiderült, hogy szabó vagyok, több ruhát rendelt. Pontosan a születésnapomon 1946. október 18.-án megjött végre a parancs a leszerelésemről. Vissza kellett mennem Párizsba, ugyan ahhoz a nőhöz kerültem, aki korábban Marseille-be küldött. Szó nélkül leszerelt. Megkaptam a Rajnától a Dunáig kitüntetést meg még valami másikat is, de arra már nem emlékszem, hogy mi volt.
Elindultam hazafelé, útba ejtettem azt a falut, azt gazdaságot ahol korábban Németországban voltam, kiderült, hogy a nő, akivel jóban voltam terhes lett tőlem, és van egy most 69 éves lányom.  
DP: Ismered őt?
ZB: Nem, soha nem láttam. Lányt elvette egy bajor pasi, ott nevelték fel a kislányt. Aztán Brégenzben voltam, majd ismét átmentem Svájcba, ahol kiderült, hogy akkor szerveztek egy hazajövő zsidó transzport vonatot. A szervező tiszteknél jelentkeztem, hogy szívesen lennék kísérő a vonaton.  Kaptam egy géppisztolyt és papírt, hogy én vagyok a vonat egyik őre. Az utasok is befogadtak, emlékszem egyikükre, egy cukrászmesterre, Szalainak hívják. Ők fogadtak be. Ma a Parlament mellett ott van a híres cukrász üzlete.  Emlékeim szerint, Szentgotthárdnál lépte át a vonat a magyar határt. A határon már ott voltak az oroszok, ők egyeztettek a két svájci tiszttel. Engem is igazoltattak, s elmondtam, hogy én magyar vagyok. De milyen katona? – kérdezték, mondom francia, és odaadtam a zsoldkönyvemet,  elvették a papírjaimat, majd mondták, visszakapom később a Honvédelmi Minisztériumban,  és kitöltöttek egy útiokmányt, amelyen az állt, hogy Budapesten, a rendőrségen kell jelentkeznem. Az eredeti papírjaimat soha többet nem láttam viszont. 
DP: Szerinted, meglehet valahol?
ZB: Szerintem, ha az AVH (2) irattára fennmaradt, biztos, ott lehet.
DP: Mi történt aztán itthon.
ZB: Huszonhárom éves koromban megszakadt a szabóság. Dolgoztam valamennyit egy budapesti szabó mellett feketén, hogy meglegyen mestervizsgám, de végül is nem lett, hivatalos papír kellett volna arról, hogy dolgoztam nála, de hivatalosan nem volt hajlandó felvenni. Senki nem volt hajlandó felvenni, úgy, hogy nem tudtam levizsgázni.
DP: Akkor más munkát kellett keresned.
ZB: igen az egyik barátommal (Klein Imre) jártunk be a MADISZ-ba, ahol egyik alkalommal megjelent két magyar katonatiszt, és előadást tartottak, meg hoztak propagandaanyagot, hogy a fiatalok jelentkezzenek kémnek!
DP: Minek, kémnek?
ZB: Igen annak.  Imrével megbeszéltük, hogy nincs munkánk, jelentkezzünk. Nem egészen értettük, hogyan leszünk kémek nyelvtudás nélkül, bár én valamennyire beszéltem németül, meg franciául, de ezt sem lehetett nyelvtudásnak tekinteni. Mire odakerültünk, kiderült, nem kémnek, hanem kémelhárítónak képeznek ki. Méghozzá híradástechnikai kémelhárító képzést kaptunk.  Rádió-felderítő volt a hivatalos megnevezésünk. A tanáraink még a Horthy hadsereg alatt kapták a kiképzésüket, a parancsnokunk még a régi hadseregben vezérkari őrnagy volt. Munkaidőben lehallgattuk az “ellenséges” csapatok rádió kommunikációját.
DP: Nyelvtudás nélkül, ezt hogy tudtad megoldani?
ZB: Morse, távíró adások lehallgatása volt a feladat.  Mi a morse jeleket rögzítettük, hogy az mit tartalmazott, azt nem tudtuk, annak a “megfejtése” már mások feladata volt.
Mi Veres Péter alatt szolgáltunk, aztán, emlékszem egyszer látogatást tett nálunk, és egy asztalnál ettük a menüt, a mákos tésztát. Tehát mi egy katonatiszti tanfolyamon voltunk, 27-en voltunk, Fegyvernemi Tiszti Iskolának hívták, a Dózsa György út sarkán. Az AVH elhárító tisztjei naponta ellenőriztek bennünket. Volt egy ilyen tisztünk Sándor Zoltánnak hívták, a volt a mániája, hogy majd ő megtanítja nekünk, hogy mi az, ha valaki katona.  Nekünk nem volt hagyományos katonai kiképzésünk, adtunk két szolgálati helyet ugyan, az istállónál, és a kapuőrségen. 
DP: Ti közvetlenül az ÁVH-hoz tartoztatok?
ZB: Nem, csak egy-egy ÁVH tisztet küldtek a felügyeletünkre, mindenhová, nem csak hozzánk, mindenféle alakulathoz küldtek ilyet. Nem parancsolt a mi parancsnokunknak hivatalosan. Egyszer éjszaka volt, az istállónál voltam őrségben. Teljes sötétség volt az udvaron.  Hallom, hogy a kaviccsal felszórt úton közeledik valaki. Gondoltam, hogy aki ilyen finom jár, nem jár “helyes úton”. Rákiabáltam:  “Állj !”.
Nem állt meg és nem válaszolt. Én meg ütöttem is azonnal, a puskatussal. Eltaláltam, elterült a földön, ráléptem a fejére, és kiabáltam meg ne mozduljon, mert lelövöm.  Kiderült, hogy az ÁVH-s elhárító tiszt volt. Nem engedtem el, amíg az őrség oda nem ért. Másnap parancs kihirdetéssel előléptettek tizedessé. Később, mikor már tiszt voltam többször is megpróbált bosszút állni rajtam. Egyik egy általa megszervezett provokáció volt.
Kaptam egy parancsot, a barátommal együtt. Kaptunk két kocsit, irány a Jugoszláv határ, ott volt egy ÁVH-s fiatal tiszt,  mondta menjünk át, furcsa volt a parancs,  kinyitották sorompót, A Duna és Dráva összefolyásánál van egy háromszög, ami akkor Jugoszláv terület volt.  Érzékeltük, hogy lőnek ránk, megfordultunk vissza oda ahol átjöttünk a határon, kérdezte miért jöttünk vissza? Erre elkezdett telefonálni, utána közölte, nem mehetünk sehová, ott kell várakoznunk, az őrszobán. Másnap jött a VÁP értünk, és vittek máris fel a Fő utcába a VÁP-ra (3). Több napig tartottak a kihallgatások, majd jött egy parancsa a Farkas Mihálytól, hogy rendfokozatától megfosztom, mert a magyar katonához méltatlanul viselkedett (viselkedtek), át akarták csempészni Jugoszláviába a magyar katonai tulajdonokat. Próbáltunk fellebbezni, de szóba nem álltak velünk. Végül kirúgtak bennünket a Fő utcáról.
DP: De legalább nem csuktak le.
ZB: Visszamentünk az alakulathoz, ott persze tudták már, hogy mi van.  Még nem mondtam, de erről is szót kell ejteni, hogy az alakulatnál, korábban már összebarátkoztam a Papp Árpáddal, mindent elmondtam neki, a régi francia történetet is. Ő csak hallgatott, de semmit nem mondott igazából. A kiképzés után ő elment politikai tiszti képzésre.  Aztán zászlóalj, majd ezred politikai tiszt lett. De ő barátom és haverom maradt továbbra is. Később ő lett 1956 után a  Munkásőrség (4) parancsnoka.  Később már kamerával a kezemben láttam őt viszont.
De térjünk vissza az ÁVH-s tiszt újabb próbálkozására. Én a Klein Imrével laktam akkor, tudod nem voltunk olyan “igazi katonák”, hiszen délután haza lehetett menni, csak az őrszolgálat idején kellett a laktanyában maradni. Mindig együtt voltunk szolgálatban, de ekkor valamiért, külön beosztást kaptunk. Egyedül voltam tehát ekkor otthon. Ugyan abba a házban laktunk, ahol Vértes (Weisz) Gyuri lakott, akiről már beszéltem. Február körül volt, mert nem volt fűtés, ezért kabátban feküdtem. Az ágyban aludtam, éppen amikor arra ébredtem van valaki a lakásban, kinyitottam a szemem és egy pisztoly cső volt az arcom előtt. Az ÁVH-s százados állt az ágynál. Nyilván kulcs másolatot készítetett a lakáshoz. Előbb felugrottam és leütöttem, de nem eléggé. Elég edzett voltam, nem voltam a birkózó válogatott tagja, de együtt edzettünk velük. Hódos Imrének (5) voltam az edző partnere. A tiszt magához tért és közölte menjek vele az Andrássy út 60-ba. Bevitt az Andrássy út 60-ba, ahol egy csomó ÁVH-s pasi, vett körül utálattal. Ők utálták a katonákat, mi meg őket. Öten-hatan letepertek, ütöttek, rugdostak. Beraktak egy kocsiba, és bilincset raktak rám, elvittek azokhoz a káderekhez, akiknek francia kapcsolatuk volt, hogy felismernek-e engem.  Szembesítettek velük. Szerencsémre a Papp, aki akkor már politikai tiszt volt korábban megfenyegette a nálunk lévő ÁVH- s tisztet, hogy ő vele gyűlik meg a baja annak, aki engem próbál igazságtanul bántani. Mivel a francia kapcsolatosok nem tudtak rám mondani semmi terhelőt, így megúsztam ezt a látogatást, alá kellett írnom egy papírt, hogy ami ott történt arról nem beszélhetek senkinek, ha igen, bíróságon felelősségre vonhatnak és a szankció halálbüntetés is lehet. Lekísértek a Csengeri utca felöli kapuhoz, ott volt az Danteon Mozgó. De most át volt alakítva az ÁVH hátsó bejáratának. Ott volt egy őrszoba, két kilépő papírt adtak az egyiket, ott le kellett leadnom. Tudod ki volt aznap őrségben, a kapuban AVH-s egyenruhában?  Ipper Pál (6). Én találkoztam vele még a háború előtt még gyerekként, a Tamás Gyuri (7) mutatta meg nekem, akivel együtt jártam az egyik iskolába.   
DP: Újabb váltás az életedben.
ZB: Miután elektromosságot is tanultam a honvédségnél, leszerelésem után ezért jelentkeztem a Lakáskarbantartó Vállalathoz, villanyszerelőnek, a Bajcsy Zsilinszky úton volt. Ott rövid tanfolyamon vettem részt, olyan kategória vizsgák voltak utána, sikerült a legmagasabb 7-es kategória vizsgát letennem. Így lettem villanyszerelő. Negyventagú brigádot kaptam, én aki korábban nem voltam villanyszerelő. Sokat dolgoztam a Nemzetközi Vásásár pavilonjaiban is. E mellett dolgoztam egy maszek villanyszerelőnél is a Tompa utcában, de az egy hajcsár volt, hajnaltól éjfélig kellett dolgozni nála. Akkor kezdtek megjelenni nagyobb mennyiségben a villanytűzhelyek, bojlerek, volt sok munka. Sokat dolgoztam, végül is igazi villanyszerelő lettem.
DP: Hol voltál, és mit csináltál 1956-ban a forradalom idején?
ZB: 1956-ban a III. kerületi HKI-nál (Házkezelőség) dolgoztam, a motortekercselő műhelyben voltam, mint csoportvezető. A forradalom első napjaiban éppen apósomál voltam Sopron környékén, szüreteltünk.  Rádióban hallottuk, hogy kitört a forradalom és, hogy harcok vannak Budapesten. Indultam vissza Budapestre. A feleségem akkor az Illés utcában a Szemklinikán dolgozott asszisztensként. Mivel ez nagyon közel volt a Ludovikához, erős harcok voltak a környékem és a sebesülteket a Szemklinikára vitték be, ellátásra. Az utca szinte teljesen le volt zárva mire én odaértem. Az utca túloldalán egy kapualjból ordítoztam, a feleségemnek, ő pedig az egyik ablakból, így tudtunk csak beszélni. Ezután kimentem Óbudára a HKI-hoz, ott közölték velem, hogy közben megalakították a Munkástanácsot. A korábbi igazgatót a Veimi Jánost elvitték, és a Munkástanács engem választott igazgatónak. Elkezdtem a helyreállítások megszervezését az ablakok, az épület helyreállítását. Kádár János novemberi visszatérte után 1957. február 6-val megszűnt nálunk a Munkástanács, engem pedig kirúgtak. Ismét visszamentem a Tompa utcába villanyszerelőnek. 
DP: 1956-57 körül járunk a történetedben, ekkor már folynak kísérleti Televíziós műsorsugárzások. A katonaságnál, mint mondtad híradástechnikai kiképzésben vettél részt, mennyit tudtál te akkor a televízióról?
ZB: Akkor szinte semmit. Az tudtam, hogy létezik, mert Franciaországban már volt televízió, ott láttam már tv-adást.
DP: 1959-ben, egy hirdetésre jelentkeztél a Magyar Televízióhoz világosítónak, hogy történt ez?   
ZB: Egyszer olvastam az egyik újságban, hogy a Rádió és a Televízió villanyszerelőt keres világításhoz. Elmentem jelentkezni, többen voltunk, engem vettek fel egyedül. Három főt vettek fel, egy vágót, engem és még egy valakit de arra már nem emlékszem. Ekkor 1958-ban nagyon kevés embert vettek fel.  Az 1958-as május elsejei műsorban már dolgoztam, a kamerák praktijait kellett segítenem összerakni.
DP: Ez olyan technikusi, segédoperatőri feladat volt ugye?
ZB: Nem, mert akkor mindent kellett csinálni. 1958. május elsejétől dolgoztam már külsősként, a Televízióban, de csak ’59 januárjában vettek fel, világosítóként dolgoztam a Schuszter Vili bácsi volt akkor a fővilágosító, már nyugdíjas volt, mellette tanulgattam a világosító szakmát. Soha semmit nem mondott, így nem mondhatom, hogy bármire is tanított volna, csak ellesni lehetett a fogásokat. A Filmgyártól kaptuk a lámpákat, a kábeleket és az embereket, sajnos a döntő többségük részeges volt, a gyár nem a jó munkaerőt küldte, inkább a felszerelésekben is a selejtet. Nekem kellett a berendezések folyamatosan javítani. Karsai Nándival egyszer elvoltunk Miskolctapolcán, a Barlangfürdőben készítettünk felvételeket.
DP: Karsai Nándi (8) ekkor a TV Híradó gyártásvezetője volt.
ZB: Igen, róla van szó. Be kellett kábelezni a világítást, Nándi állt a vízben, én meg a nyakában ültem és így tartottam a kábelt volt, hogy belelógott a vízbe, sercegett is, de nem volt mire rendesen rögzíteni a kábelt. De végül is sikerült bevilágítani a barlangot, elkészíteni a felvételt. Többször dolgoztam Zsurzs Éva (9) mellett is, igyekeztem bizonyítani, hogy jól megtanultam a dolgomat. Emlékszem, hogy sokszor volt probléma abból, a színészek nem igen jöhettek a Televízióba, az anyaszínházak igyekeztek ezt valami módon megakadályozni. Gyakran volt, hogy a “partner” nélkül vettük fel a jelenet egy részét, így volt, hogy Ruttkai Éva – képen kívül – nekem vallott szerelmet, a viszont jelenet képét meg később vettük fel a másik színésszel. A lóti-futi embereket ilyenekre használtak.  Boldog voltam, hogy Zsurzs Éva, és a Mihályfi Imre (10), is befogadott, elfogadott a stábjába.
DP: Hogy kerültél át a Híradóhoz?
ZB: Egyszer szóltak, hogy menjek fel a Híradóhoz, Matúznéhoz (11), a Híradó főszerkesztőjéhez. Karsaitól tudtam, hogy van Híradó, de ennél sokkal többet nem tudtam róla. Mondta, fővilágosítót keres és engem ajánlottak neki a házból. Így kerültem a Híradóhoz. Müller Laci (12) volt akkor még a Híradó fővilágosítója.
DP: Aki azután évtizedekig volt a műsor rendezője, főrendezője, egészem 1994 nyaráig.  
Matúzné, ismerte a korábbi életedet, életrajzodat, mégis felvett?
ZB: Igen, nem mindent tudott rólam, de azért igen sokat.
DP: Honnét, megkapta a BM-től?
ZB: Nem, szerintem az Aczél Györgytől (13) , ő meg a Szalai (14) cukrásztól. Az Aczél meg a Matúzné is gyakran bejárt a Szalaihoz. Szalai meg a vonatról, már mindent tudott rólam, volt, hogy én is láttam őket ott.
DP: Szerinted az Aczél és Matúzné a “fagyalt találkozásokon” kívül ilyen jó viszonyban voltak?
ZB: Én úgy tudom, hogy ők még fiatal korukban a zsidóüldözések idején találkoztak először, a bujkálás idején. Többen közel negyven fiatalt kötött össze a sors, az én tudomásom szerint, s ők innét ismerték egymást. A nyilvánosság előtt nem volt ismert, hogy ismerték egymást, azt nem tudom, hogy később a személyes ismeretségük milyen lett, vagy maradt? De, hogy az Aczél politikai támogatása Matúzné iránt, innét ered az egész biztos. Az Aczél egy észkombájn volt, okos politikus, nem egy nímand senki. Ügyesen tartotta kézben a gyeplőt. 
DP: Amit te most elmondtál én még senkitől, soha nem hallottam!  Biztos vagy ebben, hogy így történt?
ZB: Igen biztos vagyok benne, egyszer rákérdeztem volt kémelhárítós kollégáinál, és ők is azt mondták, hogy jók az információim.
DP: A Híradó fővilágosítójaként komoly technikai ötleteket valósítottál, valósítottatok meg.
ZB: Igen Müller Laci, ekkor ment át rendezőnek én, lettem helyette a fővilágosító. Ebben az időben találtuk ki pl. a “karácsonyfát”.
DP: Ez egy speciális világítási eszköz volt,
ZB: Igen főleg a Híradónál használtuk, ez egy három lámpás (egyenként 500 w-os) eszköz volt, három ággal. Ennek alapján találta később ki Butskó György (15) híradós operatőr az akkumulátoros lámpát.
DP: Ekkor kik dolgoztak voltak a Híradónak operatőrként?
ZB:  Mátray Misi (16), Butskó Gyuri,  Schóber Róbert (17), Szurok Jancsi (18), (úgy emlékszem ő később jött), Burza Árpi (19), Szitányi László (20), Baranyi Pista (21).
DP: Riportokra jártál velük, mikor kezdtél érdeklődni a kamera, illetve az operatőrség iránt. Fotóztál korábban?
ZB: Nem, nem fotóztam korábban, fényképezőgépem soha sem volt. Azzal kezdődött, hogy volt operatőr, aki nem igazán szeretett totálokat készíteni, én meg mondtam szíves megcsinálom, gyakran megmutatták, hogy a három optika (akkor ennyi volt a felvevőgépen), mire való, melyiket mikor kell használni. Látták a vágóasztalon, hogy a felvételek rendben voltak, így megbíztak bennem, befogadtak annyira, hogy fővilágosítóból lettem segédoperatőr, akkor a Matúzné összehívta a társaságot, Mátray Misi aki nem volt egy könnyű ember azt mondta, ez az ember töri magát fel kell venni.
DP: A felsorolt operatőrök, mind nagytudású operatőrök voltak, más-más szakmai fortélyokkal.  Szurok, a Főiskola elvégzése után dolgozott a Hunnia Filmstúdióban, ahol részt vett segédoperatőrként a Simon Menyhért születése című játékfilm elkészítésében.,stb., inkább művész lélek volt,  Schóber Robi és Mátray Misi inkább dokumentarista, ők mind ketten katonai filmtől jöttek, a később jövő Jávorszky inkább a trükkök világából jött, animáció felől. 1954-ben ő volt az operatőre az első magyar térhatású mesefilmnek, amelyet a Bajcsy-Zsilinszky úton lévő és erre a célra átalakított Toldi-moziban vetítettek. Mindegyiktől mást lehetett ellesni, nem?
ZB: Ez így van, s igyekeztem nekik a legjobb világítási megoldásokat biztosítani a felvételekhez. Nagyon szerettem a Szitányi Pipivel (László) dolgozni. Sokszor odaadta a kamerát, sokat magyarázott a forgatások közben. Egyszer Szőnyi István temetésén úgy forgatott, hogy túlexponálással megoldotta a havas táj kívánt felvételét. Fantasztikus dolgokat tanultam tőle. E mellett rengeteget jártam már ekkor moziba, folyamatosan figyeltem a plánok beállításait.
DP: Egyszer-egyszer önálló feladatot is kaptál.
ZB: Mindig operatőr hiánnyal küszködött a Híradó. Egy alkalommal a Szabadság téren felborult egy sörös teherautó. Dobrovics István (22) gyártásvezető szólt: Itt egy kamera menjél le csináld meg!
Mondom: Én?
Mire a válasz az volt, ne vitatkozz, menj és csináld meg!
Lementem felvettem, visszajöttem, mondtam kész. Lementem a laborba, megvártam amíg előhívták, láttam jól sikerült. Másnap az értekezleten Matúzné megdicsérte, és kérdezte ki csinálta? Mondták neki, hogy a Zih, felpattant, tajtékzott, közölte soha többé nem csinálhatok anyagot, ő fővilágosítónak vett fel, így kellek neki. Minden voltam ekkor ott csak ember nem. Múlt ez idő – már nem is emlékszem az eseményre – Dobrovics megint jött, hogy induljak forgatni, mert nincs másik operatőr. Megcsináltam, s képzeld dicséretes lett az anyag.
DP: A Híradó szerkesztőségben minden nap értékelték a riportokat volt E (elismert), D (dicséretes), K (kiváló) és CS (csökkent) értékű minősítés, ami jelentősen befolyásolta a szerkesztő és operatőr havi fizetését.
ZB: Aztán megint jött az értekezlet, Matúzné megint megtudta, hogy én voltam a riport operatőre. Újra botrány volt. Közölte, hogy “kirúgom” ha még egyszer operatőri munkát végez! Aztán harmadszor is előfordult a leírt történet. Mondtam Dobrovicsnak, hogy én bizony nem megyek, mert a Matúzné ki fog rúgni. Mire közölte, hogy ha nem mész, akkor én rúgatlak ki!, – mit tehettem ismét kezembe vettem a kamerát, Kalocsa mellett, ami nagyon emlékeztemben maradt, égett egy istálló. Hát operatőri szempontból csodálatos lehetőség. Sárga szalmatető, vöröslő lángokkal, mögötte fekete ég, elöl minden fehér, ahol fekete emberek futkosnak vizes vödrökkel. Aztán jön egy pumpás tűzoltó lovas kocsi. Sajnos egy ember bent égett az istállóban. Ismét dicséret és ismét Matúzné leszúrása. Megfogadtam, soha többet nem veszek kamerát a kezembe. De megint csak jött valami, és hozzá kellett nyúlni a kamerához. De találtunk megoldást: a ki csinálta kérdésre azt válaszoltuk, hogy a Szitányi. De lebuktunk, mert a Pipi éppen külföldön volt.
DP: Megint lebuktunk.
ZB: Lebuktunk. De aztán már lehettem segédoperatőr.
DP: 1961-ben jártál egy évet a Színház és Filmművészeti Főiskolára is,ha jól tudom  elvégezted a MUOSZ újságíró tanfolyamát majd 1965-ben.
ZB: Hát beiskoláztak, egy gyorsított tanfolyamra, felvételi vizsgázni kellett, de bizony nekem fogalmam sem volt a művészeti dolgokról. Nagyon meg voltam ijedve. A polgáriban semmi művészeti oktatásban nem volt. Akkor még a Kossuth téren volt a Nemzeti Galéria (a mai Néprajzi Múzeum helyén), sokat jártunk oda kiállításokról riportot készíteni. Volt ott egy nagyon rendes művészettörténész a Képzőművészeti Főiskola tanára, aki mindig szakértőként segítette a felvételeinket. Festészetből, szobrászatból, ott sok mindent megtanultam, Szurok Jancsi mellett. Egyik alkalommal megkérdezte, miért vagyok a szokottnál szomorkásabb? Mondtam, képzelje el, mennem kell, felvételizni a főiskolára, de nekem fogalmam nincs semmiről. Azt mondta, hogy délután menjek be hozzá. Bementem, kaptam hat művészeti könyvet (irodalom, képzőművészet), azt mondta jövő hétre mindegyik könyvről, írjon három oldalt, ami magának tetszik. Megcsináltam, következő héten, mondta,  no, akkor a három oldalakból csináljon most egy-egy oldalt, s megint kaptam hat könyvet, s ez így ment hetekig. Valahogy a nyár vége felé volt a felvételi vizsga. Hegedűs Géza (23) is benn volt a felvételi bizottságban. A vizsga után kijött a Rádió és Televízió párttitkára, aki hivatalból ült a bizottságban és gratulált, hogy a legjobban sikerült a vizsgám, köszönhettem a felkészítőmnek.
DP: Tömörített fogalmazás gyakorlatok után kedvet kaptál az újságíráshoz is? 1966-ban a MUOSZ újságíró iskolát is elvégezted. Rendszeresen fotóztál, és kisebb cikkeket írtál a Népszabadságnak, Fülesnek, Autóséletnek meddig is? 
ZB: Igen kedvet kaptam az íráshoz is. Ezért jelentkeztem a MUOSZ iskolába. Négy éven keresztül dolgoztam akkor a Népszabadságnak. Ide-oda küldtek kisebb eseményekre. Több mint 10 évet dolgoztam a Fülesnek, az borzasztóan érdekes munka volt, szöveg-rejtvényeket kellett csinálnom.  Sokat dolgoztam az Autós életnek is.
DP: 1961-től önálló operatőr lettél, közel 40 év alatt közel 10.000 ezer, riportot, tudósítást készítettél a felvevőgépeddel, ha jól számoltam, és több filmet, ezekről az időkorlát miatt nem tudunk mindről beszélgetni. Megtaláltam az első riportokat melyben már, mint operatőr dolgoztál 1961. július 25.-én Zádor Lacival (24) a zirci múzeumot mutattátok be, Tamás Gyurival november 5-én “Döntsön a közönség a Kontakta kapcsolókról”, címmel készítettek riportot.
ZH: Ezek azok közül valók, melyeket már a nevemmel kiírva láthattak a nézők, de valóságban ekkor már 30-40 önálló munkán voltam túl.
DP: Ebben az időben már kialakultak a szerkesztő-operatőr párok? Mi volt ennek az előnye? Kikkel dolgoztál együtt, én úgy tudom induláskor Pásztor Ferivel (25), Major Sanyival sok közös riportotok volt.
ZB: Ezek a párosok, véd és dacszövetségek voltak. Mikor kimentünk egy helyszínre megtudtuk, hogy mi történik ott, nekem végig kellett gondolnom, hogy ezt képileg, hogy dolgozom fel, a szerkesztő pedig a szöveg és interjú tartalmát találta ki. A kettőt kellett egy egységbe hozni, mivel sokat dolgoztunk együtt szinte szavak nélkül is hasonló megoldásokat alkalmaztunk. Egymásra pontosan ráéreztünk, pontosan tudtuk, hogy a másik mit fog kihozni a témából és mégis egy közös mű született. Ehhez fontos volt, hogy jól ismerjük egymás gondolatait, ez fontos volt, és ezért volt jó a pár rendszer. De természetesen minden szerkesztő, minden operatőrrel dolgozott, főleg az ügyeleti napjain. Sokat dolgoztam a Murányi Lacival is, de vele valahogy sosem tudtam összecsiszolódni. Nekem úgy tűnt, hogy ő maga a riport készítés közben sem mindig tudta, hogy mit akar. Mindig tömegével jegyzetelt, de csak a végén döntötte el, hogy mi lesz belőle, ehhez nehéz volt jó képeket csinálni. Dolgoztam Zádor Lacival is sokat, pl. néhány érdekes anyag a kezdeti évekből Zádorral ott voltunk az Aranyember forgatásán, a 700. Csárdáskirálynő előadásán, amikor köszöntötték a Honthy Hannát. Zádor mindig csak annyit mondott, csináld meg, az eseményt – rám bízta hogyan – aztán ő írt hozzá szöveget.
DP: A legendás párosról is ejtsünk szót: Pásztor Ferenc – Zih Béla.
ZB: Rengeteg jó riportot, sőt filmet is készítettünk együtt. Nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, egész haláláig tartottuk a kapcsolatot. Emlékszem legutóbb épp vele és Pálfy (G) Pistával (26) jöttetek ki meglátogatni. Nagyon kellemes alkotó társ volt, de sajnos voltak rossz periódusai is a pia miatt. Volt, olyan is hogy forgatás közben eltűnt a Feri Győrben. Éppen dunai árvíz volt 1965-ben, én feljöttem Pestre egyrészt ruhát váltani, meg filmnyersanyag utánpótlásért. Mire visszaértem, Feri eltűnt, két nővel látták utoljára. Mint később kiderült, Katona Miki (27) a Rábán lévő hajóján voltak. Horváth Jóska (28) a Híradó egyik főszerkesztő helyettes utazott le megkeresni, meg is találta. Az volt a szöveg, hogy egy szalmakazalban találta meg piásan. Jóska elvitte Pesten egy ideggyógyintézetbe, ahol orvosi igazolásokat kapott. Jóska így mentette meg Ferit, hogy Matúzné ki ne rúgja. Hát voltak sajnos ilyen periódusai is, de valóban sok nagyszerű közös munkánk volt. Valódi barátság alakult ki közöttünk az évtizedek során.
DP: Ha azt mondom Teknőc – mi jut erről eszedbe?  
ZH: Így neveztük azt a mikrobuszt , amivel Ferivel  1969-ben egy különleges utazáson vettünk részt, és erről készült  a “Pamír expedíció” című filmünk.  13.000 méter filmet forgattunk ott. 
DP:   Jártatok, ősi városokban, sztyeppén, sivatagban, hegycsúcsok között, kérlek, mesélj a forgatás nehézségeiről. Feri erről később könyvet is írt “100 nap nyeregben”, címmel.
ZB: Sok élmény maradt meg. Két kísérőnk volt az Igor meg a Vitya, az Igor fiatal volt, az Igor kicsit idősebb.
DP: A kísérő alatt a korabeli Szovjetunióban azt kell érteni, hogy a szervező, kísérő munka mellett, hogy úgy mondja “állami megfigyelési feladataik és jelentési kötelezettségeik” voltak a külföldiek minden tevékenységéről.
ZB: Igen, de mindenki tudta, bár erről közöttünk sosem esett szó.  Azért, hogy jól érzékeld az engedélyezés és forgatás “szovjet belügyi előkészítését”, a stáb tagjairól 45-45 fényképet kellett előre elküldenünk.  Bárhová mentünk a forgatás során már előre ott voltak a fényképeink.
DP: Pásztor Ferivel, közösen forgattátok a “Díszpolgár” című filmet, ami díjat nyert is. Mint mondtad nem csak alkotó társak, de barátok is voltatok. Amikor Feri elkezdte a búvár filmeket, hogy-hogy  nem mentél vele, csak nincs víziszonyod?
ZB: Ő átment a természetfilmesekhez, ott megvoltak az erre a műfajra kiképzett kollégák, nem volt többre szükség, és nem volt ott több üres státusz sem. Később a fiával, a nagyon fiatalon elhunyt ifj. Pásztor Ferenc operatőrrel forgatott.  Engem nem tudott átvinni, és mentem volna szívesen.
DP: Szóba került már, hogy ott voltál az 1965-ös dunai árvíznél, aztán szintén ott voltál az 1970-es tiszai árvíznél is.
ZB: Mindét forgatás után kitüntetést is kaptam az anyagokért. 1970-ben, Csengertől Makóig végig fényképeztem az árvíz áthaladását Magyarországon.
DP: Ha Zih Béláról beszéltünk a szakmában szinte mindig szóba került egy  a Miskolci Fesztiválon díjazott riportod, a “Kábelfektetés a Duna felett”   úgy tudom Szilágyi Jóska  híradó gyártásvezető barátunkkal forgattad, mégis Tamás Gyuri lett díjazva melletted, hogy volt ez?
ZB: Matúzné csak olyan anyagot engedett leadni, aminek a szövegét szerkesztő írta. Kétszer voltunk kint forgatni, először a Gyuri is kijött. 130 méter magasak a vezetéket tartó oszlopok, először alulról dolgoztam. De alulról nagyon lapos kis anyag lett volna, mondtam Gyurinak figyelj, kijövök még egyszer, tovább forgatom, engedd meg, hogy a neved alatt csináljam meg, ő belement. Szilágyival már másnap hajnali ötkor kint voltunk a helyszínen, szerencsém volt, kicsit fújt a szél, gyönyörűen fodrozódott a Duna vize, a csónak pedig beúszott a képbe. A vas oszlophoz közben valami nekiütődött, Szilágyi magnója éppen be volt kapcsolva, a hang, hangjáték később, a képekkel tökéletes egységet kapott. Felmásztam a 130 méteres oszlop tetejére is, ott embernél nagyobb csigák voltak kiakasztva, ezeken kellett átmászni a kamerával, hogy az ott függő szerelő kocsiba be tudjak állni. Utána kötéllel engedtek be a Duna fölé, középig, ott dolgoztak szerelők, ott jó közeliket tudtam csinálni róluk, majd a földön “belső monológ” szerűen aztán alátettük a mondandójukat. 
DP: Miskolcon Híradó kategóriában első díjat nyert.
ZB: Ebből is botrány lett a Híradóban. Schóber Robi a Híradó vezető operatőre meg volt győződve, hogy az ő anyja fog nyerni. Egyébként tényleg nagyon jó anyag volt, de az enyém a zsűri szerint még jobb volt. Robi az operatőr szobában utána veszekedett velem, “ha ez még egyszer megtörténik, én kidobatlak innen, te egy senki vagy vedd tudomásul” – mondta irtó dühösen.  Kérdeztem erre én is dühösen: “Honnét tudod, hogy neked kell nyerni?”.  Mire Ő: “megmondták előre nekem” – volt a válasz. A zsűriben benne volt a Márványi Gyuri (29), a Híradó belpolitikai főszerkesztő-helyettese, ő a Matúzné elképzelése szerint a Schóber anyagot szerette volna elsőnek. Ezt Márványi előre is mondta a Robinak, aztán a zsűri mégis az én anyagomat hozta ki elsőnek. 
DP: Miskolcon végül is három évben díjaztak: 1967, 1968 és 1971-ben.
ZB: Ezek számomra igen fontos díjak.
DP: Szendrődi Szilárddal a 200 éves Semmelweis Orvostudományi Egyetemről forgattál filmet. Gondolom, ez különösen kedves emlék lehet neked, hiszen emlékszem, felséged a II. Női Klinikán dolgozott, s ha a külső egyetemi tömbben forgattunk gyakran össze is futottunk vele. Valami kötődésed volt ehhez a témához?
ZB: Ennél a filmnél, csak egyszerűen rám osztották ezt a feladatot.
DP: Beszéljünk még kicsit a protokollforgatásokról, amelyek kicsit különböztek a napi rutin feladatoktól. Te dolgoztál nagy protokoll látogatásokon is, mint az 1964-es Hruscsov látogatás, vagy a későbbi Brezsnyev látogatások. Úgy tudom sikerült a szovjet pártfőtitkárt, Hruscsovot is meglepned.
ZB: Hát van egy jó történetem, Hruscsov (30) többek között ellátogatott a Hajógyárba. Mi Híradósok nem voltunk túl népszerűek ott, mert Matúzné több a gyárral kapcsolatos riportkérést visszautasított, mert ha jól tudom a Pártközpont irányelve az volt, hogy nem kell túlpropagálni a Híradóban a Hajógyárat. Így az igazgató nem szívelt bennünket. Hruscsov oda látogatott, kiment a sójára is, ott forgathattunk, majd bevitték egy kisebb szerelőcsarnokba, ahol a hajó maketten mutatták be az épülő hajót. Oda az igazgató nem engedett be minket. Schóber Robival ketten voltunk kint, a bejárat felett volt egy kerek ablak, Robival megbeszéltük, hogy dobjon fel oda, ha sikerül onnét felülről meg tudnánk csinálni, ha ki tudom nyitni az ablakot. Robi feldobott, kamerástól. Az ablak nem volt bezárva, ahogy hozzáértem máris estem be a terembe, ahogy Szurok Jancsi mondta “a kamerának mindig forogni kell”, forgott is, és én pár méterrel Hruscsov előtt értem földet. Máig nem tudom, hogy a biztonsági őrök miért nem lőttek közben szitává, de ezt is megúsztam. Hruscsov előbb döbbenten nézett, majd mivel korábban kint látott már forgatni, megértően mosolygott. Később a magyar biztosságiak mondták, többször ne ismételjem meg a produkciót, mert nem biztos, hogy élve megúszom.
DP: Más alkalommal pedig Brezsnyevvel (31) koccintottál.
ZB: Kiküldtek Moszkvába, a Kreml-ben kellett forgatni. Utána, Brezsnyev sajtófogadása volt. Mint tudjuk a főtitkár is szerette a piát. Pásztor Ferivel forgattunk, akinek akkor szigorú tilalma volt, hogy alkoholt fogyasszon. A főtitkár körbejárt koccintani, odaért hozzánk, irtó blamázs volt, hogy a bemutatott magyar riporter nem akarta meginni koccintás után a poharába töltött italt, szerencsére pár szót tudtam már oroszul, mondtam, hogy beteg, helyette is én iszom a “barátságra” – sikerült így megmenteni a helyzetet. 
DP: Liszt emlékplakettet is kaptál Szendrődi Szilárddal a filmért 1967-ben, hogy keveredtél a komolyzenei terültre?  
ZB: Szendrődi Szilárd, aki lektorkodott a Híradónál – ami olyan, mint az írott sajtóban az olvasó szerkesztő – Zeneakadémiát végzett.
DP: Most megleptél, én az tudom róla, hogy lektorkodott, s e mellett, ha jól emlékszem a normál munkaidőben, a Pest környéki Bíróságon bíró is volt.
ZB: Róla van szó, de először Zeneakadémiát végzett. Én vittem oda a Televízióhoz, a Híradóhoz, világosítónak, ő alattunk lévő lakásban lakott még a Keleti Károly utcában. Nem volt munkája, így lett külsős világosító az MTV-ben, majd külsős lektor a Híradónál. Közben a felesége addig gyepálta, míg a jogot is elvégezte. Gyönyörű szép felesége volt.  Nem tudom, hogy tudod-e, hogy ez a fiú tulajdonképpen báró. Én láttam náluk az eredeti kutyabőrt.
DP: Hát, meg tudtál ma sok mindennel lepni, a beszélgetésünk során.
Térjünk vissza a Zeneakadémiához.
ZB: Akkor újították fel a Zeneakadémián az orgonát, a restaurálás, felújítás összes munkafázisát megörökítettem, majd amikor elkészült Sebestyén János játszotta el Bach “Prelúdium és fúga” című művét.  Sikerült nekem meg az orgonán dolgozóknak képileg megvalósítani a zeneműhöz illő hangulatot. 
DP: Az életrajzodban azt olvastam Békéscsaba díszpolgára vagy, miért?
ZB: Pásztor Ferivel az évek során rengeteg riportot készítettünk Békéscsabán és környékén, majd a város évfordulója alkalmából, felkérésükre készítettünk nem Televíziós produkcióként egy városfilmet. A forgatás során szó szerint tejben, vajban fürösztöttek minket. A film tényleg nagyon szép lett. Ami a megrendelőknek is annyira tetszett, hogy a díszbemutató végén bejelentették, hogy mind a ketten díszpolgárok lettünk.
DP: Aczél Endre (32) volt a főszerkesztő a Híradónál, amikor 1987-ben sokat panaszkodtál, hogy a térdeid már nagyon nem bírják a sok, napi híradós munkát, ezért nyugdíjba mentél. Kicsit később visszatértél, külsősként heti egy-két napos, munkákra főleg stúdió operatőrséget vállaltál, amikor a térded kicsit javult.
ZH: Igen, elsősorban te hívtál vissza stúdiós operatőrködni egy-egy napra, de szerencsém volt, témákat fogadott el tőlem a Menedzser Magazin, Aktuális, Napraforgó, stb., így oda is forgatgattam.  Ez számomra nagyon jó volt, mert nem kellett naponta rónom a kilométereket. A ’90-es évek közepéig forgattam, vagy adást csináltam.
DP: Gondoskodtál utánpótlásról is, Olivér fiad is operatőr, ma is az MTVA-nál dolgozik, Zsolt fiad pedig fotóriporterként követ téged, szintén az MTVA-nál dolgozik.
ZB: Igen, követtek engem Olivér ma is operatőrként dolgozik a Híradónál, Zsolt is több, mint harminc éve fotós a Magyar Televízióban.  Büszke vagyok rájuk.
DP: Térjünk vissza ide a Nyugdíjasházba. Ma már egyedül élsz itt, feleséged halála óta. Volt Híradósokkal tartod-e a kapcsolatot, néha látogatnak-e ?
ZB: Tartanám velük, de velem nem tartja sajnos senki. Senki nem hív, senki nem látogat a Híradósok közül, egyszer voltatok itt pár éve Tarjáni Rudi (33), Te, Pálfy (G) Pista no és Pásztor Feri, és most pár hete elhoztad Baranyi Pistát, múltkor éppen a te segítségeddel beszéltem pár szót Hunyadi Laci, operatőr kollégánkkal, más senki, de még csak nem is hívnak. Valószínűleg nem is tudják, hogy élek vagy halok. 
DP: Hogy foglalnád össze az életedet, pár mondatban?
ZB: Anyám miközben sűrűn ütlegelt, azt ordította – hogy bevésődjön jól az agyamba – hogy “Te egy senki vagy, vedd tudomásul!” remélem, hogy ha nem is valaki, de ember lett belőlem.
DP: Négy éve, amikor itt jártam nálad azt mesélted, hogy itt is van egy külön kis helyiséged ahol, az itt élőknek vállalsz nadrág, szoknya felhajtást, apróbb átalakításokat, ahogy mondtad főleg azért, hogy hallgasd az életük történetét. Megvan még ez a “találkahely”? 
ZB: Nincs, sajnos ma már nem tudom csinálni, sajnos az újaim egyre merevebbek, már egy cérnát sem tudok befűzni a tűbe, már nem tudok varrni sem, sajnos. Így megszűnt teljesen az itteni műhelyem is. 
DP Mi lesz a már meglévő történetekkel?
ZB: A történetek megvannak, eddig kézzel írtam rendeztem, de az újaimmal nehezen tudok írni is, kaptam egy laptop-ot, de nehezen tanulom. Mivel a szobámat csak az étkezések idejére hagyom el, így én, ezekkel a történetekkel élek. A külvilággal szinte nincs kapcsolatom, illetve annyi amennyit a televíziókészülék be tud hozni a szobámba.
Ekkor Béla, egy kis fiókot húz ki a mellettem lévő szekrényből, a fiók teljesen tele borítékokkal, mindegyik egy név, egy-egy történet mutat, helyi újságokat, melyekben egy-egy története megjelent, elismerő oklevelet, no és újabb pályázatokra beadott anyagát.
ZB: Megpróbálom a történeteket összerendezni, talán lehetne belőle végül is egy könyv.  Most azt érzem itt a környezetemben, hogy az emberek már egyre kevésbé nyílnak meg. Nem adom fel, próbálkozom.
DP: Örülnék, ha sikerülne és legközelebb ennek apropóján, beszélgethetnénk.
Köszönöm a beszélgetést.

A beszélgetőtárs, és aki le is jegyezte: Dunavölgyi Péter
Budapest, Kamaraerdő 2013. július – szeptember

Lábjegyzetek:

(1) Vértes György (Weisz György) (1930-1979): grafikus, karikaturista. A Füles (1960-76) újság alapító tagjaként karikatúrákat, címlapokat, képes rejtvényeket rajzolt. Külsősként foglalkoztatta a Csúzli 1960, Ludas Matyi (1962) újságok. 1963-tól 1979-ig az MTV híradóban napi aktualitással készített animációs rajzokat, meteorológiai előrejelzést. Kivitelezett kulturális és reklámplakátokat, kártya naptárakat. Publikációi: Füles Évkönyv (1963-79), Ki Mit Tud (1966), Gonoszkóp (1968), Pajtás (1968), Világ Ifjúság (1968-75), Ludas Matyi Magazin (1968), Napos Oldal (1970), Asszonyok Évkönyve (1971), Nők Lapja Évkönyve (1971), Magyar Ifjúság (1971), Kecskeméti Szúr (1971), Érdekes Kalendárium (1974), Tollasbál (1974-75), Kincses Kalendárium (1977), Népszava Évkönyv (1978), Füles Évkönyv (1978), Nők Lapja Évkönyv (1979), Színes Újságíró Magazin (1986).

(2) Az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) a magyarországi kommunista pártállami diktatúra részben titkosan tevékenykedő államvédelmi szervezete volt 1948 és 1956 között. Feladata hivatalosan a rendszer ellenfeleinek üldözése, a rendszer és vezetőinek védelme volt.

(3) VÁP – Katonai rendészeti testület, katonai rendészeti járőr – városparancsnokságon.

(4) A munkásőrséget a levert 1956-os forradalom után, az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága 1957. január 29-i határozatára hozták létre. A munkásőrség szervezetileg a kerületi rendőrkapitányság alá volt rendelve, a tagok felvételéről azonban a pártbizottságok döntöttek. 1989. október 31-én az ún. “négyigenes” népszavazáson a szavazók 94,9%-a a Munkásőrség megszüntetésére szavazott. Ez csak megerősítette a már korábban elfogadott 1989. évi XXX. törvényt, melynek következtében a testület 1989. október 20-án jogutód nélkül feloszlott. A testület parancsnoka Halas Lajos (1957-1962), Papp Árpád (1962-1980), végül Borbély Sándor (1980-1989) volt.

(5) Hódos Imre, birkózó, (1928. január 10. Hajdúnánás – 1989. április 23. Debrecen). 1952 – 1960 között volt a magyar birkózó válogatott tagja. Három Olimpián vett részt, 1952-ben Helszinkiben olimpiai bajnok lett. 1953-ban a nápolyi világbajnokságon ezüst érmet szerzett.

(6) Ipper Pál (Budapest, 1927. július 9. – Budapest, 1990, január 16.) újságíró, szerkesztő, külföldi tudósító, műsorvezető. 1953-ban került a Magyar Rádióhoz, dolgozott a műsorszerkesztőségen, az irodalmi osztályon, majd az idegen nyelvű szerkesztőségben. 1956 végétől a vidéki stúdiók felelőse. 1956-1963 között a hírszerkesztőség turnusvezetője. 1963-1969 között a Magyar Rádió és a TV Híradó New York-i tudósítója, tudósító munkája mellett ebben az időben több riportfilm szerkesztője, riportere az USÁ-ban. 1971. február 06-án jelentkezett először a 168 óra című politikai magazin a Magyar Rádióban melynek alapító főszerkesztője volt. 1969 -től az MTV TV Híradó főmunkatársa, műsorvezetője, utazó tudósítója 1984-1988 között a Magyar Népköztársaság ausztráliai nagykövete volt. 1989-ben vonult nyugállományba.

(7) Tamás György, szerkesztő, újságíró (Budapest, 1924.07.15.- 2002.12.17) 1960-tól dolgozott a Magyar Televízió Agitációs és Propaganda Főosztályán, a Híradó szerkesztőségében, képzettségének megfelelően elsősorban ipari és mezőgazdasági riportokat készített, 1964-ben ugyanitt népgazdasági rovatvezetői kinevezést kap. 1977-től a Híradó vidéki tudósítói osztályának a vezetője. Különösen sok riportot készít kedvenc témaköréről a közlekedés, a személyautó gyártás és forgalmazásról. 1981. júniusában kinevezik a Magyar Rádió és Televízió Kereskedelmi és Propaganda Irodája, Televíziós Reklám Osztályának vezetőjévé, majd 1982-ben főosztályvezetőjévé. Tagja volt a MUOSZ-nak.

(8) Karsai Nándor, 1957-től az MTV gyártásvezetője, később Gazdasági Igazgató-helyettse.

(9) Zsurzs Éva, rendező, (Budapest, 1925. szeptember 29. – Budapest, 1997. szeptember 26.) Tanulmányai: Színház- és Filmművészeti Főiskola. Munkahelyei: Nemzeti Színház (gyakornok), Magyar Rádió (1949-1957), Magyar Televízió (1957-1989). A Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakára, ahol 1954-ben szerzett diplomát. 1949-től a Magyar Rádiónál gyakornokoskodott, ahol hangjátékokat készített, Bölöni Györggyel és Juhász Ferenccel rádiós folyóiratot szerkesztett. 1957-ben az induló Magyar televízió szerződtette. Rendezőtársaival, Mihályfi Imrével, Szőnyi G. Sándorral, Horváth Ádámmal ők alakították azt a műfajt Magyarországon, amit televíziós rendezésnek neveznek. Legnagyobb sikereit azonban Jókai, Mikszáth, Fekete István, Szabó Magda munkáinak mozgóképes változataival aratta. Rendezései sokszor nyertek rangos nemzetközi fesztiválokon pl. a “Nő a barakban”, az “Epeiosz Akció” Monte Carlóban az Arany Nimfa-díjat, a “Barbárok” Kairóban a drámai kategóriában nyert, a “Mond a neved” Várnában lett díjazott.

(10) Mihályfi Imre – Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, tanár. (Győr, 1930. január 7. -)
Gimnáziumi tanulmányait a Győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumban végezte 1940-1948 között. Főiskolai tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Egyetemen végezte 1949-1953 között. 1953-1957 között a Hunnia Filmgyárban dramaturg, segédrendező volt. 1957-től az Magyar Televízió drámai főosztály rendezője, majd főrendezője, a tv-film és tv-játék főszerkesztőségének főszerkesztő-helyettese volt, 1998 óta vezető programszerkesztője. 1959-1962 között a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára. 1973-1977 között a Magyar Film- és Tv-művor Szövetségének főtitkára, 1977-1987 között alelnöke volt. 2004-2007 között a Tv-s Művészek Társaságának elnöke volt, 2007 óta tiszteletbeli elnöke.

(11) Matúz Józsefné – főszerkesztő, (Budapest, 1924. november 27. – Budapest, 2007. november) Tanulmányai: Tanárképző Főiskola. Munkahelyei: Filmhíradó, majd Magyar Televízió – 1957. májusától 1986. májusáig a TV Híradó: főszerkesztője. 1957. májusában kapott megbízást a magyar televíziózás első hírműsorának szerkesztésére, és a Híradó szerkesztőség létrehozására. 1957. július 02-án Képes Híradó címmel sugározták a magyar televíziózás általa szerkesztett első önálló hírműsorát. Létrehozta a Híradó szerkesztőség technológia rendszerét, amely évtizedekig alapját képezte a szerkesztőség műsorkészítésének. 1962 januárjától állandó vidéki operatőr-tudósítói voltak. Létrehozta az első, majd – szándékaitól eltérően – az egyetlen külföldi tudósítói irodát, mely 1971-ben megkezdte munkáját Moszkvában. Az 1970-es években megújította, tartalmilag és technikailag korszerűsítette a Magyar Televízió hírszolgáltatását. A vidéki tudósító hálózat mellett híradós tudósítói bázisokat teremtett Szegeden, Pécsen, Debrecenben, Szolnokon, Győrben és Zalaegerszegen. 1985. december 31-ig vezette az általa alapított szerkesztőséget. Hírműsor élén Európában sehol nem állt ilyen hosszú időn át egy főszerkesztő.

(12) Müller László rendező – (Budapest, 1934. július 8.) – 1958 januárjától dolgozott a TV Híradó szerkesztőségében, először, mint világosító, fővilágosító. Majd a műsor rendezője, később főrendező lett. 1994-ig dolgozott, mint főrendező, ekkor nyugdíjazták.

(13) Aczél György – politikus, (született Appel Henrik), (Budapest, 1917. augusztus 31. – Bécs, 1991. december 6.) kommunista politikus, a Kádár-korszakban a kulturális élet legfőbb ideológusa, irányítója.

(14) A Szalai Cukrászda – Az első üzletet az alapító Szalai István cukrász mester nyitotta 1917. december 17-én Budapesten, az akkori V. Lipót krt. 7. sz. alatt, (ma Szent István krt. 7., a jelenlegi Európa Kávéház). Az 1953-ban bekövetkezett politikai enyhüléssel megnyílt a lehetőség, hogy újra üzletet nyithasson, ezért az V. kerületi Balassi Bálint utcában nyitott újra egy kicsi helyiségben egy új cukrászdát. 1968-ig – nyugdíjba vonulásáig – dolgozott majd átadta fiának id. Szalai Györgynek, aki 1990-ig vezette az üzletet.

(15) Butskó György – operatőr (Pestszenterzsébet, 1939. június 5.) A Színház és Filmművészeti Főiskolán 1964-ben kapott operatőr diplomát.

(16) Mátray Mihály filmriporter, – operatőr, rendező (Budapest, 1930. december 31.) Tanulmányai: Színház-és Filmművészeti Főiskola (1950-1954). Munkahelyei: Híradó és Dokumentumfilm Gyár – 1950-1958 segédoperatőr, majd operatőr; Magyar Televízió – 1958-1992. Operatőr, főoperatőr, rendező, főmunkatárs. A Külpolitikai Osztály vezető-helyettese – 1975-1980. Alapvetően híradó-és dokumentumfilmeket készített, főként a Híradó és a Hét műsorok számára. 1970-1980 között utazó tudósítóként tevékenykedett A MUOSZ, HSC, Magyar Filmművész Szövetség tagja. Balázs Béla-díjat (1974); Eiben István-díjat (2000); és Aranytoll-at kapott (MUOSZ) (2006).

(17) Schóber Róbert – operatőr (Budapest, 1922. október 22. – Budapest, 1988. december 2. ). Munkahelyei: FILMATYP Labor (1940-1941), Magyar Filmiroda Rt (1942-1943), Magyar Filmgyár (1945-1946), Honvéd Filmintézet (1947-1951), Iskolai Filmintézet (1958-1959), Magyar Televízió (1959.08.16-1985.12.05.). A II. Világháború utolsó éveiben katonaként berepülő fényképész volt. 1947-től előbb laboránsként, majd 1950-től operatőrként dolgozott a Honvéd Filmintézetben. 1959-től az MTV, a TV Híradó egyik alapító operatőre, és 1963-tól művészeti csoportvezetője. Több új filmtechnikai megoldást dolgozott ki és alkalmazott először a szakmában. 1985 decemberéig, nyugdíjba vonulásáig dolgozott híradós operatőrként. Balázs Béla díjas.

(18) Szurok János – operatőr, (Csór, 1927. október 30. – Budapest, 1999. május 17.) Tanulmányai: Színház- és Filmművészeti Főiskola, operatőri diploma (1953). Munkahelyei: Ganz Gyár (1943), MAFIRT (1947-1948), Országos Filmhivatal (1948-1949), Népművelési Minisztérium (1949-1951), Hunnia Filmgyár (1951-1957), Lapkiadó Vállalat (1957), Közgazdasági és Jogi Kiadó (1958-1959), Magyar Televízió (1960-1985). 1949-ben már gyakornokoskodott a Hunnia Filmgyárban. Volt műszerész, kábeles, laboráns stb. 1954-1957-ig a Filmtrükk és Kombinációs Felvételi Osztályon film- és trükkoperatőr. 1957-ben elbocsátották. Ezután újságíró-fotóriporterként tevékenykedett. A Főiskola elvégzése után dolgozott a Hunnia Filmstúdióban, ahol részt vett a Simon Menyhért születése című játékfilm elkészítésében. A HDF stúdió trükk osztályának létrehozója. 25 éven keresztül volt a Híradó operatőre. 1976-ban Nívódíjat kapott a Híradó képi világának megújításáért. Balázs Béla-díjas (1975).

(19) Burza Árpád, operatőr (Budapest, 1927. augusztus 20.) Tanulmányai: Színház és Filmművészeti Főiskola rendező-operatőr szak (1951-1955). Munkahelyei: Híradó és Dokumentum Filmgyár HDF ösztöndíjas, Hunnia Filmstúdió 1957-1959, Magyar Televízió – 1958-1992. Az 56-os események során végzett munkája miatt, racionalizálás címén elbocsátották. Alkalmi munkából élt. 1957- 1958 között több oktatófilmeket készített a Vöröskeresztnek Dolgozott az Égi madár című játékfilm segédoperatőreként, a volt operatőr tanára Forgács Ottó vette maga mellé. 1958-ban csatlakozott a TV Híradó szerkesztőségéhez ahol nyugdíjba vonulásáig 1992-ig dolgozott operatőrként A Magyar Operatőrök Társaságának (H.S.C.) Tiszteletbeli tagja. Aranydiplomát kapott 2005-ben, a Színház és Filmművészeti Egyetemen.

(20) Szitányi László (Pipi), operatőr (1927.07.30 – 2005.12.05) Tanulmányok: Gertler Vikor Iskolája, Színház és Filmművészeti Főiskola (nem fejezte be). Munkahelyek: Mozgóképüzemi Vállalat 1950-1955 Magyar Híradó és Dokumentum Filmgyár, 1955. Spartacus Sportegyesület, 1956-1958 Pannónia Filmstúdió, 1958-1964 MTV, 1964 ÉTÉK filmstúdió, 1992-től haláláig Duna TV. 1958-1964 között az MTV Híradó operatőreként több száz híradó eseményről tudósított,. 1961-ben Róbert Lászlóval Guineában és Ghánában forgatott dokumentumfilmet. 1964-től az ÉTK Filmstúdióban építésügyi szakfilmeket készített, de dolgozott több filmstúdiónak: KGM, Vidok, Vue Turistique filmstúdióknak is. Az ÉTK-ban számtalan építőipari referencia filmet forgatott. 1992-től már nyugdíjasként visszatért a kedvenc műfajához a híradózáshoz, a Duna Televízióban, ahol haláláig dolgozott. Tagja volt a HSC-nek, Arany-toll kitüntetést kapott a MUOSZ-tól 2000-ben.

(21) Baranyi István – operatőr. (Budapest, 1935. december 22.). Színház és Filmművészeti Főiskolát végezte 1961-ben. 1959-től a TV híradó operatőreként dolgozott (nyugdíjba vonulásáig), az évtizedek alatt sok ezer riportot és több kisfilmet is készített. Egy ideig a Híradó vezető operatőri beosztását is betöltötte. Nyugdíjba vonulása után még több műsorban stúdió operatőrként vállalt munkát.

(22) Dobrovics István – gyártásvezető, (Pestszenterzsébet, 1939 augusztus 13). 1958-tól dolgozott a TV Híradónál, előbb felvételvezető majd gyártásvezető, főgyártásvezető, végül a főszerkesztő gyártási helyetteseként 1994-ig.

(23) Hegedűs Géza – író, újságíró, költő, színházi szakíró, kritikus, egyetemi tanár. (Budapest, 1912. május 14. – Budapest, 1999. április 9.) 1935-ben jogi diplomát szerzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen, ahol történelemből és irodalomból is lediplomázott. 1936-1940 között ügyvédjelölt volt. 1939-1946 között az Anonymus Könyvkiadó lektora és irodalmi vezetője volt. 1945-1973 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola művészetelméleti tanszékvezetője volt 1946-1947 között a “Köztársaság” irodalmi rovatvezetője volt. 1946-1949 között Budapesten a városházán osztályvezető tanácsosként dolgozott, valamint a Pázmány Péter Tudományegyetem filozófiatörténet tanára volt. 1947-1949 között a Jövendő irodalmi rovatvezetője és a Március tizenötödike felelős szerkesztője volt. 1955-1957 között a Magvető Könyvkiadó igazgatója volt.

(24) Zádor László – újságíró, szerkesztő (Baja 1923.09.16. – Budapest, 2005.10.28.) Munkahelyei: 1951-1956 Katonai Szemle Szerkesztősége, 1956-1959 MTI Fotó 1959.01.01- 1986. MTV. Az MTV TV Híradó szerkesztőségében dolgozott 1959. január 01-től szerkesztőként, majd belpolitikai rovatvezetőként. 1960 és 1972 között Kecskés László operatőrrel alkották az egyik “legendás” TV Híradós, szerkesztő-operatőr párost. Különösen sok tudósítása foglalkozott a három kedvenc művészeti területével az operával, a színházművészettel, és a cirkuszművészettel. 28 év Híradózás után 1986-ban vonult nyugállományba, de még 1994 júniusáig rendszeresen készített a TV Híradó számára, riportokat az ország kulturális eseményeiről. Az évtizedek során több filmet is készített az Operaház külföldi vendégjátékairól.

(25) Pásztor Ferenc – szerkesztő-riporter (1930 – 2010) 1959-től dolgozott a Magyar Televízióban, azon belül 1965-1970 között a Híradónál, majd több szerkesztőségben, végül természetfilmeket készített a Natura Szerkesztőségben. 1989-ben vonult nyugdíjba.

(26) Pálfy G. István, újságíró, szerkesztő-riporter, műsorvezető, egyetemi tanár (Budapest, 1945. november 15.) 1965-1970 között a Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója volt. 1970-1982 között az MTV Híradó kulturális riportere, műsorvezetője volt. 1982-1984 között a Magyar Televízió közművelődési főszerkesztőségének rovatvezetőjeként dolgozott. 1984-1987 között a Magyar Ifjúság kulturális rovatvezetője, 1987-1989 között főszerkesztő-helyettese, 1989-ben pedig főszerkesztője volt. 1989-1990 között a Tájékoztatáspolitikai Kollégium tagja volt. 1990-1992 között az MTV Híradó és A Hét főszerkesztője volt, elbocsátották, de 1993-1994 között újra főszerkesztő volt. 1992-1999 között a Magyar Újságírók Közösségének elnökségi tagja volt. 1994-1998 között “Ez A Hét” című lap főszerkesztője volt. 1997-ben a Magyarok Világszövetsége elnökségi tanácsadója volt. 1997-1998 között az Új Magyarország belpolitikai rovatvezetője volt. 1998 óta a Hungária Tv Közalapítvány kuratóriumának elnökségi tagja (MDF). A Pázmány Péter Katolikus Egyetem esztergomi Vitéz János Karán tanít.

(27) Katona Miklós operatőr, fotós (Gönyű, 1937. 07. 23) Munkahely: 1963 – 1987 MTV
A Magyar Televízió, Híradó Szerkesztősége által meghirdetett “operatőr kerestetik” pályázatán tűnt fel 1962.-ben. A képzés után külsős operatőr-tudósítóként, egyedül dolgozott, Győrben. Győr-Sopron, és Veszprém megyei eseményeken örökített meg 1963-tól. 1969-től, belsős tudósító-operatőre a Híradónak. Később a Híradó győri tudósítói irodájának egyik alapítója és 1987-ig munkatársa. Több mint négyezer riportot készített. Operatőr pályafutása alatt is folyamatosan készített kiállítási fotókat. Műtermében 1987-től megbízásra fotografál, címlap-, divat- és műtárgyfotókat, készít illusztrációkat, címlapfotókat lapok számára, prospektusokhoz, plakátra, hanglemez és CD borítókra. Akt- és divatfotósként vált ismerté, mestere a portréfényképezésnek. Kifinomult ízlése nyomán a csendélet és tájfotóban is otthonosan mozog. 1996-2001 Magyarország szépe hivatalos fotósa. Kondor Katalin könyv, és Gyémánt László, Rost Andrea, Lőrincz Gabi, Komár László CD borítóját is ő készítette. 1965-től a Győri Fotóklub, 1972-től MUOSZ, 1976-tól Magyar Fotóművészek Szövetsége, 1980-tól a MAOE (Jogelődje: Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja) tagja. Kiállítás: Kőszeg, Szombathely, Sopron 1978 Győri Műcsarnok 1998, Nyíregyháza, Galéria 1998, Székesfehérvár 2005, Életmű kiállítás Győr, Művészeti Múzeum.

(28) Horváth J. Ferenc – újságíró, szerkesztő, felelős szerkesztő, főszerkesztő helyettes (Újpest, 1930.nov.22. – 2000. március 09.). Tizenöt évesen kezdett dolgozni szövőipari szakmunkásként, majd kereskedelmi érettségit tett. Az MSZMP pártfőiskoláját 1964-ben végezte el. 1949-ig a Magyar Pamutnál dolgozott, innen került a Friss Újsághoz, 1950-ben a Határőrség c. laphoz, 1957-ben a Kisalföldhöz. 1960-tól a Magyar Televízió alkalmazottja. A politikai adások főszerkesztőségén, a Tv-híradó szerkesztőségében szerkesztő, 1968-tól osztályvezető-helyettes, 1972-től osztályvezető, 1975-től főszerkesztő-helyettes. Televíziós munkái mellett rendszeresen publikált a nyomtatott sajtóban is. 1986-van nyugdíjba vonult. 1989-től a Munkáspárt lapjának a Szabadságnak volt az első főszerkesztője. Tagja volt a MUOSZ-nak.

(29) Márványi György – újságíró, szerkesztő, főszerkesztő-helyettes, főszerkesztő (1929 – 2007) , 1957-től szerkesztette a TV-híradó adásait, 1967-től az Aktuális Osztály vezetője, a Fórum és a TV Jelenti című adások szerkesztője. 1970-től négy éven át a HÉT című magazin főszerkesztője, majd 1982-ig a Híradó főszerkesztő-helyettese volt. 1982-ben a Teletext Kft. alapítója, a teletext-szolgáltatás, a Képújság magyarországi meghonosítója, főszerkesztője. 1992-ben ment nyugdíjba. 35 éven át volt a Magyar Televízió munkatársa.

(30) Hruscsov – Nyikita Szergejevics Hruscsov (Kalinovka, 1894. április 17. – Moszkva, 1971. szeptember 11.) orosz nemzetiségű szovjet kommunista politikus volt, Sztálin halála után a Szovjetunió elsőszámú vezetője. 1953-tól 1964-ig a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) első titkára volt, 1958 és 1964 között pedig a Minisztertanács elnöki posztját is betöltötte. Nevéhez fűződik a szembenézés a sztálinizmussal az SZKP XX. kongresszusán, a magyarországi 1956-os forradalom leverése, a szovjet űrprogram elindítása, valamint a kubai rakétaválság kiprovokálása és megoldása is. 1964-ben pártbeli elvtársai eltávolították a hatalomból. Élete utolsó 7 évét házi őrizetben töltötte.

(31) Brezsnyev – Leonyid Iljics Brezsnyev (Kamenszkoje, Oroszország, ma Dnyiprodzerzsinszk, Ukrajna; 1907. január 1., a régi naptár szerint 1906. december 19. – 1982. november 10.) szovjet politikus volt. 1964. október 14-étől haláláig, 1982-ig a SZKP főtitkáraként a Szovjetunió vezetője, 1960 és 1964, majd 1977 és 1982 között ismét a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöki posztját (államfő) is betöltötte.

(32) Aczél Endre – újságíró 1987. január 1. 1990 január között a TV Híradó főszerkesztője

(33) Tarjáni Rudolf – gyártásvezető (Budapest, 1937. augusztus 17.), 1960-tól dolgozott a TV Híradó szerkesztőségében, felvételvezető, gyártásvezető, majd főgyártásvezetőként. A ’90-es évektől nyugdíjazásáig, a 42. belső Produceri Irodánál dolgozott gyártásvezetőként. A Vasárnapi Turmix című műsornál három évig, majd a Halló Vasárnap című műsornál 2 évig dolgozott gyártásvezetőjeként.

További események