Keresés Menü

Radó Gyula – Nagyon fontosnak tartom, hogy a szakmában mindig mindenkinek, mindent végig kell csinálni, végig kell menni az úton.

Horváth Ádám – Különálló figura voltam<div style="margin-top: 1rem; font-size: 16px;"></div>

Domján Dénes – Domján DNS<div style="margin-top: 1rem; font-size: 16px;"></div>

Dark Light

Kecskeméten Filmstúdiót szervez, majd gyártásvezető lesz a Magyar Televízióban. Később számtalan műsort rendez, majd felveszik a Színház és Filmművészeti Főiskolába, Keleti Márton osztályába. Szinte mindem műfajban rendez, egy kivételével a sport. Alapítója a Televízió Fiatal Művészek Stúdiójának. Több mint 30 tv-film, tv-játék rendezője, 300-nál is több dokumentumfilm vége-főcímén olvashatjuk a nevét. Nélküle nem láthattuk volna az ember Holdra lépését, de a magyar – szovjet űrrepülést sem. Balázs Béla -, és Capek-díjas.
Beszélgetés Radó Gyula film- és televízió rendezővel.

Dunavölgyi Péter: 2010. augusztus utolsó napján a Ráday utcában, a FilmesHázban találkozunk – hosszú egyeztetés után.
A nyáron a tikkasztó melegben a Mezőgazdasági Múzeumba hívtál egy filmbemutatóra. Bubryák István produkciójában készítették a Nonius Senior című filmet, hogy indult a film története?
Radó Gyula: Ez nem az én ötletem volt. Bár Bubryák barátomat számtalan ötlettel bombázom állandóan. Ez e téma viszont az ő ötlete volt. Úgy indult a történet, hogy mondta, hogy menjünk el, nézzük meg Mezőhegyest. Lévén ő a Magyar Televízió Szegedi Stúdiójának volt egy időben a vezetője, és többször forgatott Mezőhegyesen, vagy Mezőhegyes környékén. Tehát a téma adott volt, hogy néz ki Mezőhegyes ma, és mi történik ott. Először elmentünk körülnéztünk. Aztán adódott alkalom, hogy lehetett dokumentumfilmre pályázni, Ő írt egy szinopszist, és ezt kiegészítettük mindenféle csábító dologgal, hátha ráharapnak, az MMK-nál (Magyar Mozgókép Közalapítvány), és sikerült ráharaptak, így megszületett a film.

Az utóbbi években sok filmet készítettetek Bubryákkal, úgy látom Ő egy tehetséges producer, hiszen minden évben újabb filmekkel jelentkeztek. Mi a trükkje?
– Azt hiszem az, hogy mi mindig, minden évben több pályázatot adunk be, ebből aztán egy vagy kettő csak fent akad. Mindig fontosnak tarjuk, hogy olyan témákat választunk, ami minket is nagyon érdekel.  Az ismeretségünk jó régi. Úgy kezdődött, hogy valamikor, – hát, amikor megalakult a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiója – én az első adáson ott voltam. Én voltam az első adás hivatalos rendezője.

Ez 1976 késő ősze.
– Hát az évszámokkal mindig bajban vagyok, de igen valóban akkor volt. Akkor Varga Laci, szerkesztő barátom kapta azt a megbízatást, hogy indítsa el a szegedi tv adást. Lementünk, akkor már ott volt egy megbízott rendező, Orbán Tibor (1), aki, a szegedi stúdiónak megbízott, kinevezett rendezője volt. Persze stúdió még sehol, közvetítő-kocsi igen. Az első adás úgy történt, hogy a szegedi tv stúdió, az egykori Katolikus Legényegylet, akkor éppen Úttörőház lett (a Kálvária téren, akkor még Úttörő térnek hívták “időlegesen”). Tehát itt az Úttörő Házban berendezett stúdió volt, Antal Imre és Kudlik Juli vezette a műsort. A helyi munkatársak megpróbáltak minden fontos embert, dolgot összeszedni – ez volt a bemutatkozó adás! Ezen a bemutatkozó adáson én voltam a “hivatalosan kirendelt” rendező. De rögtön éreztem azt, hogy ha valakit kineveznek rendezőnek, és élete első lehetőségét elmulasztja, akkor abból nagy baj van! Úgy, hogy Orbán Tibi reszkető térdekkel, rettentő lámpalázzal, ült az adásához. Kitűnő színész volt. És több nagyszerű rendezése volt korábban színházban – de hát a televízióval életében nem találkozott!
Mondtam neki, hogy én ide beülök, mögé. Te csinálod az adást! Mert soha többet magadnak nem fogod megbocsátani, hogy az első adást nem te csináltad meg. A leendő, későbbi főrendező!
Tökéletesen lebonyolította. Én mögötte ültem, nem kellett beavatkozni, természetesen a képvágó, és a hangmérnök is rettenetesen figyelt, az első adás tökéletesen, hiba nélkül lebonyolódott.
Egyébként egy érdekesség: hogy ebben az első adásban volt, Kulka professzor,- aki Kulka János színész édesapja -, kitűnő mellkasi sebész, és egy nagyon kitűnő előadó volt. Tulajdonképpen Kulka professzor a legtökéletesebb műsorvezető lehetett volna, mindenféle olyan tudományos műsorban, ahol egy orvos jelenléte fontos. Sajnos korai halála miatt erre később már nem kerülhetett sor.
Tehát a Stúdió megszületett. Nem sokkal a megalakulás után elkezdtünk forgatni filmeket, és az egyik film, ami arról szólt, hogy Gyoma és Endrőd, összeköti az életét, és egy Gyomaendrőd képződmény lesz, erről készítettünk egy filmet. Ennek a filmnek a munkatársai között volt Bubryák István, ez volt ez első közös munkánk, és az volt a film címe, hogy “Összeköt vagy elválaszt”. Így ismerkedtünk meg igazán Bubryákkal (2).

1954-ben érettségiztél. Ezzel egy időben indulnak Magyarországon a televíziós kísérleti adások. Mikor láttál te először televíziót?
– Hát bizony megleptél a kérdéssel. Hogy is kezdődött? A háború előtt kaptam egy 35 mm-es film-vetítőgépet. Ez még az utolsó években volt, amikor még ajándékot kaphatott egy fiatal. Ezzel a vetítőgéppel, kaptam több 35 mm-es filmet is. A háború után a nagybátyámtól kaptam egy igazi 35 mm vetítőgépet, ami már 300 és 600 méteres orsókat le tudott vetíteni. És aztán 1948-ban, a Margit körút 48.-ban lévő romlakásban, elindítottam egy “Gyerekmozit”. Ahol gyerekfilmeket vetítettem, ezeket egy amerikai kölcsönzőtől kaptam, nagyon kedvezményesen. Az oroszoktól – vagyis a szovjetektől – szovjet katonai híradókat kaptam, és a filmgyárból meg – családi kapcsolatok révén – filmkivágásokat. Természetesen akkor már tudtam “filmet ragasztani”, persze acetonos ragasztással. Tehát a 35mm-es filmkivágásokat összeragasztottam, – amik filmelőzetesek voltak. Aztán, mint egy igazi moziban csináltam reklámokat is, diavetítővel. Pl. A Vitézy papírboltban .. kezdődik a tanév, “a Vitézy papírboltban minden diák álma teljesül .”  ezt kivetítettem diáról, némi zenével – ami hanglemezről ment alá. Ez volt 1948-ban.
1954-ben a kecskeméti Katona József Színháznál, egy igen kiváló dramaturg működött, Lukács Antal, ő igyekezett a város fiatal, leendő értelmiséget bekapcsolni, a színház vérkeringésébe, hogy ők a színház minden csínját-bínját jól megismerjék. Így létrehozott egy dramaturg szakkört. Így indultattam a pályán 1954-ben. A színházi dramaturgiáról egyenesen jelentkeztem a Főiskolára. De akkor olyan szokás volt, hogy előtte, aki eléri a katonakort, azt behívják a Főiskola előtt. Így aztán én bevonultam a Magyar Néphadsereghez.
Ott sem adtam fel az elképzeléseimet, csapatrádiót szerveztem, meg mindenféle dolgokat. Persze ebből lett némi bonyadalom is, egy kürtös fújta mindig az ébresztőt. Én kitaláltam, hogy minden hálóteremben legyen olyan fadobozos rádió, és a trombitás majd bemegy a stúdióba, és ott fújja. De a magyar katona leleményes, kikapcsolták a rádió hálózatot, így nem szólt a kürt. Így maradt az ébresztő a régi formában.
Azután 1957-ben, leszereltem visszatértem a színházhoz, ahol dramaturg gyakornokként működtem. Kecskeméten volt egy fantasztikus festőművész, Mátis Kálmán (3). Bizonyosan a festészete a kor vezetőit hergelte, így aztán a helyi iparoskolában lett rajztanár, meg fényképész tanár, viszont már 1942-ben rajzfilmjével aranyérmet nyert Londonban. Ami azért elég nagy szó volt.  Volt egy 16 mm-es Bolex film-felvevőgépe, ami kockázásra is alkalmas volt, ezzel készült az a bizonyos rajzfilm. Ő egy filmes szakkört működtetett, oda én is elkezdtem járni. Oda járt mindenki a városból és a város környékéről, aki filmmel próbált foglalkozni. Akkor kitaláltam, hogy készítünk egy filmet, írtam egy történetet, a film címe “Meglepetés” volt. Arról volt szó, hogy két kisgyerek otthon megtalálja a lottószelvényt, hallgatják a rádiót és kiderül, hogy nyertek. Két gyermekszereplőt kerestünk a felvételekhez. Ennek is van érdekessége, hogy az egyik gyermekszereplő, – aki akkor volt olyan 7-8 éves, azt úgy hívják, hogy Bangó Éva, később Vass István Zoltán riporternek lett a felsége – és a ma divatos szerzőnek Vass Virágnak az édesanyja. Úgy, hogy ezt a filmet ünnepélyesen oda is adtam a családnak, amikor egyszer a Televízióban találkoztunk, hogy a család lássa, hogy kislánykorában milyen filmszerepet játszott.  
Így kezdődött a dolog.

Azt lehet mondani, hogy rögtön a pályád elején a két nagy szerelem, a színház és a film együtt indult.
– Pontosan így volt, együtt indult. Még mindig Kecskeméthez kötődik a folytatás, a helyi Moziüzemi Vállalathoz, ami filmek forgalmazásával foglalkozott.

Ez a “Bács-Film” volt ugye, ahogy akkor becézték.
– Nem ez még előtte volt, ebből született később a “Bács-Film”. Igen, itt kezdődött a Bács-Kiskun megyei filmhíradó készítése. Ott is volt egy kitűnő amatőr filmes, – úgy, hogy az amatőr filmesekkel mindig is jó kapcsolatom volt – én magam is minden amatőr filmes kapcsolatot kerestem, és legelőször autodidakta módon tanultam meg mindent. Könyvtáramban a mai napig megvan minden, ami akkor Magyarországon megvásárolható szakkönyv volt, könyvesboltokban, vagy antikváriumokban. Ez az amatőr filmes volt a Moziüzemi Vállalatnál az úgynevezett Propaganda Osztály vezetője, Schrem Rezsőnek hívták.
És nem hagyta békében az akkori igazgatót, akit Hanusch Lászlónak hívtak, nagyszerű, nagyon felvilágosult modern dolgokra kapható ember volt, és volt egy műszaki végzettségű emberük Rohrbacher Béla.  Ők aztán elhatározták igenis csinálunk egy kis filmstúdiót. És a kecskeméti városi moziban megszületett az a helyiség ahol dolgozni kezdtünk. Az egykori megyei és városi pártvezetés szintén fontosnak tartotta támogatni ezt a kezdeményezést. Azonnali hatállyal elkezdték támogatni a MOKÉP ezen kezdeményezését. A kecskeméti városi moziban házilagos erővel elkezdődött egy stúdió kialakítása. A stúdiónak ebben az időszakában Schrem Rezső volt a vezetője, egy fiatalember Ábrahám János – aki egyébként mindenes volt a vállalatnál – mozigépész volt, és filmezett is, ő lett az operatőr, én pedig lettem a szerkesztő-rendező. Itt végül is sikerült kialakítani egy stúdiót, én mindig szerettem hogy szakemberek dolgozzanak, ezért lehívtam Lohr Ferencet (4) és Kemenes Frigyest (5) a Magyar Televíziótól, ők tervezték meg a stúdió hangrendszerét.

Azt azért az ifjabb olvasóink kedvéért mondjuk el, hogy kik is voltak a meghívott tervezők.
– Lohr Ferenc a Filmgyár kitűnő hangmérnöke volt, számtalan akusztikai megoldása volt nemcsak a filmgyárban hanem pl. az Operaházban is, rengeteg háború előtti film stáblistáján olvashatjuk a nevét, mint hangmérnök. A Klang-Tobis rendszerű hangtechnika legkiválóbb ismerője volt. Kemenes Frigyes szintén több magyar film hangmérnöke volt, később pedig a Magyar Televízióban dolgozott előbb hangmérnökként, majd több évtizedig vezette az MTV Film és hangtechnikai Osztályát. Ők ketten voltak azok megtervezték a hangtechnikai berendezéseket. A Magyar Rádiótól megkaptuk az úgynevezett keverőpultokat, kaptunk máshonnan is kiselejtezés előtt álló más technikai berendezéseket, pl. mikrofonokat is, ami a Klang-Tobis rendszerhez szükséges volt. Így a stúdiónak ez a része elkészült. Hangfelvételt már tudtunk jó minőségben készíteni. Akkor neki kezdtünk a saját laboratórium tervezéséhez. Mert először egy úgynevezett “hívókeretben” hívtuk elő a fordítós filmet. Úgy hívtuk, hogy “Nyenyere”, mert úgy kellett tekerni, mint egy nyenyerét. Finoman forgatva a 16mm-es fordítós filmet. Aztán megszületett az első fekete-fehér negatív hívónk, – ami már egy óriási dolog volt – majd utána némi kapcsolatrendszerrel megszületett az első magyarországi ORWO színes hívórendszer. Ennek később az lett az eredménye, hogy később a Herskó (6) osztály, diplomafilmjei ott készültek.
Volt még egy érdekesség, hogy kitaláltam azt, hogy csináljunk mi is televíziót, Kecskeméten. A televíziót úgy kell elképzelni, hogy a főtéren volt egy kiadó nagy kirakat, ott elhelyeztünk egy vetítőgépet az ablakra kifeszített pauszpapíros háttérre kivetítettük az elő nap történt események híradó változatát, este hét órakor indult.

Az eredeti kérdést, vagyis, hogy mikor láttál először televíziót, hogy hatott rád megkerülted. Vagyis milyen emléked van az első televíziós találkozásodról?
– Hogy pontosan mikor találkoztam először a televízióval, – először is az összes olvasmányaim között szerepeltek már, hiszen a két háború között a Technika Világa című könyvben nyomon követtem a kísérleti időszakot, a magyar, a német, az angol stb. kísérleteket. Elméletben pl. ekkor már jól ismertem a Nipkov korongos televíziós megoldásokat. Viszont arra, hogy televíziót élő valóságában mikor láttam először, bevallom őszintén nem emlékszem. Arra emlékszem, hogy viszonylag korán volt a családunknak egy Fecske típusú készüléke. Ez, ha jól emlékszem a hatvanas évek legeleje. De, hogy pontosan mikor és mit láttam először, arra nem emlékszem.

A Magyar Televízió, TV Híradó archív gyűjteményében találtam egy riportot már 1961-ben, ahol az alkotók között már szerepelt a te neved, mint külsős szerkesztő. Ez hogy történt? Lehet, hogy előbb dolgoztál, forgattál a televíziónak, mint, hogy egyáltalában láttál televíziós adást?
– Hát bizony lehetséges. Ez úgy történt, hogy a Televízióban, a Matúzné Híradójánál volt egy nagyszerű szerkesztő Sényi Imre (7). Ő volt a vidéki külsős tudósítók “főnöke”. Én jelentkeztem nála, hogy vagyunk, így lettünk Ábrahám János operatőrre, mi is a TV Híradó külsős tudósítói. Úgy kezdődött, hogy amikor elindult a Kecskeméti Filmstúdió, akkor bejelentkeztem a Filmgyárba és engem és az operatőrt is felvettek gyakorlatra. Kiváló szakemberek mellé voltunk beosztva, így aztán a Filmhíradónál mindenki elég hamar megismert bennünket, Bokor Lacitól, Fellegi Tamásig. Bokor Laciék csináltak is rólunk egy Filmhíradó riportot ahol bemutatták a Kecskeméti Filmstúdiót.  Ezután a Magyar Televízió Híradója is készített rólunk egy filmriportot. És Féner Tamás (8) pedig egy nagy képriportot az akkor Film Színház Muzsikában.
A kecskeméti forgatásaink között azért volt egy igen érdekes történet. Kádár János látogatást tett Kecskeméten, Természetesen a mi stúdiónk is kivonult az eseményre. Mi nagy szűkében voltunk közlekedési eszköznek, ez volt egy rozzant néha alig elinduló Barkas mikrobusz. De kezdetben Ábrahám Jancsinak a piros Pannónia motorja volt az egyetlen közlekedési eszközünk. Kettőnk között voltak a lámpák, a kamera a motoron Ábrahám Jancsi előtt a benzintankon, és két oldalt “ránk akasztva” a lámpa statívok. No amikor a Kádár látogatásra sor került, éppen semmilyen használható járművünk nem volt, – én fogtam magam, Kecskeméten akkor még jártak konflisok (9) – béreltem tehát egyet. A fiáker oda ált a stúdió elé. A stúdiónak volt egy emblémája ezt kiragasztottuk a fiáker hátoldalára, a ló homlokára meg feltettük, hogy Bács-Kiskun megyei Filmhíradó. A Megyeháza elé így érkeztünk meg. Elég nagy feltűnést keltve az oda érkező jobb autók között. Leparkoltunk. A ló megkapta a zabot, homlokán a felirat, mi meg leforgattunk a filmet. Másnap hivattak, a Pártbizottságra, az első titkár személyesen fogadott, és azt mondta: “hát Radó elvtárs! Tetszik a humora, holnaptól kezdve beadja minden hétfőn, hogy a héten hova akarnak menni, kapnak tőlünk kocsit. Fiákerrel mégsem lehet filmet forgatni.” Egyébként ebben az időben kezdett vágóként nálunk dolgozni Halász Misi a később igen tehetséges televíziós operatőr. Sajnos nagyon korán meghalt.

Te hogy emlékszel mi volt az első anyagok témája a TV híradóban?
– 1961-ben történt, nagysikerű volt a riport az űrhajózásról, amikor Gagarint (10) fellőtték, Sényi izgatottan telefonált, hogy kéne anyag Gagarin repüléséről, vidéki vélemény, ilyesmi, elindultunk Pest felé a régi 5-ös úton, láttuk a földeken, dolgoznak, abbahagyták a munkát és leültek a rádió mellé, és hallgatják a közvetítést. Felvettük a rádió hangját, képben meg rögzítettük, amint az idős bácsi abbahagyta a munkát, hallgatja, hallgatja, hogy ember az égben, az űrben, majd hátratolja a kalapját, felnéz, és azt kérdezi: ..” hol ez az ember?,,

1964-ben már a Magyar Televízió munkatársa lettél. Jelentkeztél? Hívtak? Hogy történt?
– Ennek is persze van néhány előzménye, mert színházi anyagokat is készítettünk a tv-nek már korábban, az Élő újság című magazin számára, aminek, Váradi György doktor volt akkor a vezetője, és Márványi Gyuri a főszerkesztője, – aki a Híradónál is főszerkesztő helyettes volt .
Jelentkeztem és hívtak is. De inkább hívtak. 1964-ben indult a “kultúr-rovat”, és korábban a filmhíradónál gyakornokként dolgoztam Fellegi Tamással, aki akkor indította el a Kulturális rovatát, amihez kellett egy gyártásvezető. 1964-ben felvettek a Televízióba, azzal a feladattal, hogy azonnal el kell végeznem a gyártásvezetői tanfolyamot, el is végeztem Mátai Lászlónál, a Televízión belül működő tanfolyamon. És a Kulturális rovatnak lettem a gyártásvezetője. Ebben az időben csak az MTV-ben volt gyártásvezetői tanfolyam. Itt és így indult a televíziós pályám. Ferkó Éva, későbbi Illés Tiborné volt a felvételvezető, akire a tv-nézők leginkább Vitray Tamás műsorai kapcsán emlékezhetnek.  
Az első filmem Geszti Péterrel közös érdekes dokumentumfilmje volt. “Egy varázsló emléke” Jean Cocteu halálakor az “Örök visszatérés” című filmjét megidézve.

Azt tegyük hozzá – a fiatalabb olvasóink tájékoztatására -, hogy Geszti Péter nem ugyanaz, mint a mai televíziós személyiség, de azért volt köze az említett Geszti Péterhez.
– Bizony nem. Geszti Péter egy igen kitűnő szerkesztő volt a 60-70-es években. És édesapja a mai sztárnak.

Menjünk tovább a te történeteden. A gyártásvezetés mellett aztán már kaptam rendezőasszisztensi feladatokat is. Kikkel dolgoztál együtt ebben az időben. Mi az, amit érdemes elmondani ennek a korszaknak a televíziózásáról?
– Indult pl. a Hólabda sorozata Vitraynak, az első adás sok izgalommal járt. Arról volt szó, hogy valaki feltesz egy kérdést, tovább “dobja” mint a hólabdát, így aztán hol Szegeden, hol Pécsett kaptuk a választ, nemcsak Budapesten dolgoztunk tehát. Ekkor indultak a nagy sorozatok, a “Barangolás” ekkor indult a sorozta, főcímmel, meg mindennel, ami egy kulturális magazin volt. Nagyon sok élő adás és dokumentumfilm készült. Ebben az időszakban kezdtem el dolgozni Wiedermann Karcsival. Wiedermann Károly (11) ismert filmrendező, aki a Magyar Televízió, dokumentum – bocsánat akkor úgy hívták, hogy Agitációs és Propaganda Főosztály, vagyis a belpolitikai (belpol, ipar, mezőgazdaság, dokumentumfilm és a kulturális terület főrendezője volt). Ekkor indult a krimi sorozata, és ebben lettem az ő asszisztense. Közben indult egy másik műsorsorozat a “TV-jelenti” c. heti politikai magazin. Ez minden héten élőben jelentkezett, ez volt A HÉT elődje. Ezt Eck T. Imrétől örököltem, ennek is Márványi Gyuri volt a felelősszerkesztője. Aztán mikor elindította A HÉT-et, akkor oda is mentem, amit persze folytattam a Polgár Dénes korszakban is. Amikor indult Vitray és Szepesi vezette a műsort felváltva hetenként. A Virtay rendezője Kígyós Sándor volt, a Szepesit csináltam én.
Mindezen közben, mindenféle dokumentumfilmeket próbáltam meg kiharcolni magamnak, amit csak lehetett, Janovics Sándor és Várszegi Károly operatőrökkel.

Hogyan lehetett kiharcolni ilyen filmeket? Min múlt az, hogy egy fiatal rendező, nem skatulyázódik be, az élő magazin műsorok mellett. És mindenfajta műsorhoz témákkal jelentkezik. Mit szóltak ehhez a vezetők?
– Akkor a Magyar Televízióban, nagy rend volt. Mindenkinek meg volt a maga reszortja, pontosan tudta a dolgát, ezek a szakszerkesztőségek voltak, a szerkesztőségek vezetői nem egy befelé fordult, száraz emberek voltak. Abszolút nyitottak voltak arra, hogy “kipróbálni és újat csinálni”, azon kívül voltak a riporterek, aki igen kezdeményezők voltak, és nyitottak ők is mindenre. Akkoriban természetes dolog volt, hogy ott ültünk – akkor még nem volt az aula, csak egy vékony folyosórész a büfé előtt-  egy nagyon pici részen, és ott mindig mindenki találkozott. Mindig mindenki tudta, hogy mit csinál a másik. Mindig segítette az egyik a másikat, – és nem utálta – és mindig megnézte a másik műsorát, filmjét, olyannyira, hogy esténként, amikor véget ért a film, után megvitattuk, és elmondtuk egymásnak, hogy mi, tetszett mi nem. Nem csak rendezők meg a szerkesztők figyelték egymás munkáit, hanem a felelős vezetők is figyelték kinek mit, hogyan sikerült megcsináli.  Ha olyat csináltál, ami tetszik valakinek, és olyan műsor készült egy szerkesztőségben, amire úgy érezték, hogy Te erre alkalmas vagy, akkor abban a pillanatban meghívtak.
Aztán ha sikerült, akkor továbbra is hívtak, ha nem akkor nem hívtak többet. Tehát volt egy ésszerű gazdálkodás azokkal, akik akkor ott voltak. Tudták később már, hogy ki milyen témákhoz vonzódik leginkább. Ki milyen egyéniség. Egy olyan terület volt, amit nem csináltam, a sport, amihez nem is értek. De ott volt Mahrer Emil, – akivel aztán a Főiskolára is együtt jártunk- én nagyon szerettem az Emilt, kitűnő sport-rendező volt. Sajnos már meghalt. Meg ott volt még Gábor Tomi is.

Emlékezzünk meg arról is, hogy az első Forma-1-es magyarországi futamot is Mahrer Emil rendezte, és nagy nemzetközi szakmai elismerést kapott. De számtalan sport témájú nagyszerű dokumentumfilmje is ránk maradt.
– Igen az Emil a Rádióban kezdett, természetesen mindenkit ismert a Rádióból, és így került a Magyar Televízióba, én felnéztem rá a sportbeli abszolut biztonságos tudásáért. Emlékszem a főiskolás vizsgafilmjeinket csináltuk. Ott tv-játékot kellett neki is csinálnia. Összefutottunk, kérdeztem megcsináltad már a szereposztást? Á, dehogy majd lemegyek a Pagodába (12). Aztán lement, ott minden színészt ismert, mire visszajött az Emil Magyarország legnagyobb színészeivel már meg is egyezett, kész volt a szereposztása. Majd megcsinálták a tv-játékot, és kitűnően diplomázott.

Elérkeztünk a Színház és Filmművészeti Főiskolához. Kik voltak a tanáraid?
– Keleti Márton osztályába jártam. Elég bő osztály volt kb. 20 fővel indult. Végül is hárman kaptunk film – és tv rendezői diplomát Emil, Málnay Levente meg én.

A többiekkel mi lett?
– Hárman kaptunk film-és tv rendezői diplomát, a többiek tv-rendezőit, adásrendezőit.

1973-ban vagyunk, ekkor készítetted a “Francia tanya” című filmedet.
– Igen ez volt a vizsgafilmem. Előtte még a negyedéves vizsgafilmem Örsi Ferinek “Visszhang” (Latinovits Zoltánnal,) című darabja volt. Egy egész jó televíziós játék sikeredett belőle. Mikor végeztem, ketten voltak “vörös diplomások” Kútvölgyi Zsike (Kútvölgyi Erzsébet színművésznő), és én. A diplomaosztáson ünnepeltek bennünket az ifjak. A Francia tanya pedig Szakonyi Károly novellájából készült. Az operatőr Nemescsói Tamás volt. Akkor még bizony a tanárok Keleti Márton és Illés György is, már kijöttek a díszletépítést is megnézni, az első forgatási napon is megjelentek, majd mikor vágtam a filmet a Magyar Televízióban, Szatmári Piri kitűnő vágóval, akkor bizony Keleti tanár úr mindig bejött és belenézett, hogy “hogy áll a gyerek”. Akkor ezek a tanárok, nagyon fontosnak érezték, hogy hogyan végeznek a hallgatóik.

1973 neked két dolog miatt is fontos dátum, hiszen ekkor készül a diplomafilmed és megkapod a rendezői diplomát, és ugyan ebben az évben alapítjátok meg a Televízióban a Fiatal Művészek Stúdióját. Ez utóbbi, hogy történt kik alapították?
– Ez több osztályból alakult, a Keleti osztályból én voltam az egyik, és a Szinetár-Fábri (13) osztályból jöttek a többiek. Tulajdonképpen Szinetár érdeme. Azt mondta, hogy az rendben, hogy valaki elvégzi a Főiskolát, akkor aztán vagy kap egy filmet és rögtön belebukik, vagy legalábbis nagy vitákat vált ki. (Emlékezzünk Esztergályos Karcsi filmjére “A Csónak visszafordulna”, ami bár nagy nemzetközi siker lett végül, de nagy vitákat váltott ki.) Vagy, ahogy Szinetár mondta, hagyjuk a gyereket kísérletezni, erre azért bizonyos szerény összegeket meg lehet spórolni a Magyar Televízióban, jöjjön létre a TV-ben egy olyan stúdió, mint a Balázs Béla a filmeseknél. És ebben a stúdióban adás kötelezettség nélkül lehet kísérletezni, tv-játékot vagy dokumentumfilmet készíteni. Erre szövetkeztünk mi. Persze mindannyian, akik akkor végeztünk már több éve dolgoztunk a tv-ben, de a Főiskolát mi a munka mellett végeztük.

Fehér Gyuri is az alapítók között volt. Tudjátok pontosan hány film készült a Fiatal Művészek Stúdiójában?
– Két korszaka volt ennek a stúdiónak. Volt ez a bizonyos első, amit társadalmi alapon vezettünk, Fehér Gyuri, Kabay Barna, Gerő Péter, Radó Gyula. Ez volt az első vezetőség. Ez egy nagyszerű időszak volt, megnéztük egymás filmjeit, és sértődés nélkül megmondhattunk egymásnak a véleményünket. Mit kéne másképp csinálni, mit kéne javítani. Az első időszakban megszülettek nagyszerű a tv-játékok pl. Várkonyi Gáboré is “Ionescu: Jónása”, én megcsinálhattam: Kocsis István “Bólyai estéje” című monodrámáját, Rajnoha Ádámmal a címszerepben, végül is a Magyar Televízió bemutatta. Sőt Zsámbéki Gábor után lehívott a kaposvári színházba, és ott színházi stúdió előadást született belőle. Készültek dokumentumfilmek is, pl.: “Én soha nem akartam színész lenni” Szirtes Ádámról, Vadas Zsuzsa forgatókönyvéből, vagy “Akik kimaradtak,  a szerkesztésből”.
Aztán jött az FMS második korszaka, amikor Árva Jolán lett a stúdió vezetője, aki már, mint hivatalos stúdióvezető működött, ekkor már egy más világ kezdődött, ez már a nyolcvanas évek közepe. Amikor már támogatókat lehetett szerezni, akik jelentős pénzekkel támogatták a stúdióban készülő filmeket. Akkor már a stúdió felnőtt és ugyan olyan jól működött, mint a BBS (Balázs Béla Stúdió), Fesztiválokra tudtak már filmeket küldeni. Mi inkább kiköveztük azokat az alapokat, amire aztán ráépülhetett egy profi stúdió.

Szeretném, hogy kicsit mesélj nekünk Fehér Györgyről.
– Ez egy nehéz feladat róla beszélni. Gyurival, amikor legelőször találkoztam, az Kecskeméten történt. Megérkezett egyszer a PYE 1. közvetítőkocsi a színházhoz, ahol én ügyködtem. Gyuri volt a képvágó. Rögtön összebarátkoztunk, elhívtam a stúdióba is. Azután folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Képvágóként indult, aztán segédoperatőr lett, aztán kameraman. Aztán meg van egy teljesen szubjektív kapcsolatunk is, amikor a házasságkötésünk napján az első ember, akivel Pesten az utcán összefutottunk, este a Madách Színház előtt, az Fehér Gyuri volt. Azóta is mindig emlegette ő is és meg édesanyja is ezt a találkozást. Szeretetreméltó kedves bohém, nagy bohém egyéniség volt. A mai egyéniségtelen világból nézve, ez egy nagy élvezet volt. Humora volt, úgy nézett ki, mint aki soha semmit nem vesz komolyan az életben, egy dolgot vett mindig komolyan, az alkotást. És amikor az első filmjét elkészítette, ez a III. Richárd volt, akkor bizony többen megborzongtak, hogy vajon ezt lehet-e? Ő felismert egy dolgot, – ami abból adódott, hogy képvágó volt, meg kameraman volt – figyelte a színészeket. Felismerte azt a lehetőséget, hogy egy egész tv-játékot fel lehet építeni az emberi arcra. Az emberi arc a III. Richárd.(1973). Ez a felismerés tulajdonképpen mindazon előzményeknek a felismerése, amit ő megélt. Mindig kereste az arcokat, és mindent látott a kamerájának a keresőjében – a színész arca volt fontos számára, – úgy tudott vele dolgozni, hogy a mimika, az olyan erős egyéniségű színészek mellett, olyan erős, hogy ebből egy tv-játék születhet. Gyurinak a varázslata ez volt. Nagyon fontosnak tartom, hogy a szakmában mindig mindenkinek mindent végig kell csinálni, végig kell menni az úton. Számára is nagyon fontos volt az-az út, amin végigment, amivel egyéniségét művészetét építette. Ez Fehér Gyurinál pontosan így volt. Fontos volt, hogy amiből levonta a tanulságot, azt meg merte csinálni. És itt a merés a döntő fontosságú. Ha ő nem egy ilyen bohém alkat, akkor szépen beáll a sorba, ahogy a többiek rendezik a III. Richárd-ot, Közeli, féltávol, nagytotál, fárth, kran, kocsizás és más kutyafülem s lesz egy olyan III. Richárd, ami biztos jó a színészek miatt, de semmiben nem egyéni. Merészen be merte építeni egyéniségét már az első diplomafilmjébe.

Most mondok neked öt nevet és egy dátumot. Edelényi János, Radó Gyula, Illés János, Gerő Péter, Réthly Attila. 2004. január 29. Ugye emlékszel mi történt, akkor? Avasd be olvasónkat is.
–  A Komédium Színházban összehívunk mindenkit, akik szerették Fehér Gyurit. Ez Gyuri halála után van. Ide meghívtuk azokat az írókat, költőket, színészeket, barátokat, filmeseket, rendezőket, akik úgy gondolták, hogy érdemes együtt végiggondolni, hogy milyen emlékeink maradtak nekünk Fehér Györgyről. Ez egy nagy beszélgetéssé alakult, korán kezdődött, próbáltunk forgatni felvételeket, Gerő Péter szerzett hozzá technikát. Mindenki megpróbálta összeszedni az érzéseit és az emlékeit Fehér Gyuriról. És elhatároztuk, hogy ha már ez így van, akkor Fehér Gyuri születésnapjára létrehozunk egy alapítványt. Ez az alapítvány minden évben egy olyan fiatal alkotóművészt – aki lehet filmes, televíziós, színházi ember, vagy zenész – aki a Fehér Gyuri szellemi örökségét megpróbálja továbbvinni.  Ő otthon volt az operában, a színházi rendezésben, filmben és televízióban.

Ez egy különleges, speciális díj. A díjkiosztás estéjén a vetítővászon mellett mindig ott áll letakart festőállvány. Mi is van a bársony alatt?
– Ez alatt a vászon alatt mindig egy festmény van. Ez maga a díj. Két festő is festett már képeket nekünk erre az alkalomra, mindig egy olyan kép van a bársony alatt, ami Fehér Gyuri atributumait örökíti meg. Mindazokat a jellegzetességeket, amit viselt. Öltönyben ritkán látták, mindig tornacipőben és farmerban járt és a kezében egy nagy nylon szatyor, ebben pedig forgatókönyvek tömkelege. Gyurit mindig így lehetett látni.

Térjünk vissza a Televízióhoz. Drámai osztály, színházi osztály.
– A színház nagyon sok jó lehetőséget adott számomra. A pályám kezdetén már – említettük is – az Élő újságban Váradi Györggyel dolgoztam, a Színházi rovatnak is Váradi doktor volt a vezetője, Virág Katalin szerkesztővel mi ketten hosszú időn keresztül készítettük a Színházi Album című műsort, persze voltak azért szerkesztők többen is. A műsor vezetője is Váradi György volt, majd később Bányai Gábor. Ezek számomra nagyon izgalmasak voltak, ezek aztán később kitágultak, külföldön forgatott adásokkal “Világszínpad” címmel. De készítettünk rendező és színész portrékat is.

Több tv-játékot készítettél. Egy rendezőnek, lehetnek kedvenc színészei?
– Persze. De én mindig úgy voltam, amikor megszületett egy mai drámai mű, a szerző általában meghatározta a szereposztást. Én a szereposztásnál mindig arra törekedtem, hogy a mű valós elképzelt figuráival rímelő színészeket válasszak. Nem voltam az a típus, hogy minden darabomban több azonos színész szerepeljen. Ez nem is igazán jó. Én örülök, hagy nagyon sok színésszel dolgozhattam.

Nem egészen erre gondoltam, amikor feltettem a kérdést, hanem a színészek között is vannak olyanok, akik inkább a színpadon vagy filmen, vagy a televízióban mondjuk úgy teljesednek ki jobban.
– Ebben szerencsém volt, mert csinálhattam a “Vers mindenkinek”-et, amit Farkas Kati szerkesztővel kezdtünk el, ez a műsor minden színész számára egy nagy lehetőség volt. Van az általad felsorolt három műfaj minden területén működő színész, persze van olyan színész is, aki elhárítja, jaj, verset ne, inkább eljátszom egy drámát. De azért szinte minden színészben bujkált a kisördög, hogy kipróbálja magát a szombat esténként jelentkező “Vers mindenikek”-ben, hogy milyen közelképben. Ezért is hatott rám Fehér Gyuri művészete, mert én is megtanultam az emberi arccal “bánni”.

Beszéljünk a színházi közvetítésekről is. Olvastam egy Zsurzs Éva nyilatkozatot még a hatvanas évekből, ahol elmondta, hogy bizony őneki is kezdetekben sok fejtörést okozott mit és hogyan szabad egy színházi televíziós közvetítésben alkalmazni. Mennyiben lehet eltérni attól a látványtól, amit a néző a nézőtéren lát. Mi erről a véleményed?
– Igen erre volt és van egy elvem, amit mindig megpróbáltam megvalósítani. Nagyon rossz közvetítésnek tartottam azt, amikor mindig azt látom, aki beszél. Én mindig arra törekedtem, hogy minden fontos drámai dialógusnál lássam, akinek beszél a színész, meg a reakcióját is. Tehát ha úgy közvetítek le egy színházi előadást, hogy aki beszél, azt látom, akkor visszatérek ahhoz a klasszikus Nemzeti színházi vicchez: “Ne takarj, ne állj elém, had mondjam el a dialógust, aztán majd ha te jössz, állhatsz elém és mondhatod a dialógust”. Ez e megoldás tehát egy nagyon rossz visszatérés lett volna a kezdeti magyar nemzeti színjátszáshoz. Nem, én azt tartottam fontosnak, hogy ha elindul egy színházi közvetítés a szituációt mindig meg kell, hogy mutassam a nézőnek, mert ő nem látta a darabot, rajtunk keresztül, a televízión keresztül látja az előadást. De abban a pillanatban amikor, drámai feszült helyzetek vannak, akkor nagyon fontos, hogy ki mikor és mit csinál. És a modern rendezések lényege az, hogy nem az történik, mint az általam klasszikusként idézett Nemzeti Színház-ban.
Zárójelben jegyzem meg, hogy pl. 1975-ben 65 színházi közvetítés volt. Visszatérve a lényeg, hogy a rendező úgy alkotja meg a művet, hogy a darabban mindenki részt vesz a játékban, ott elkezdem látni a beszélőt, aztán fokozatosa elkezdem látni azt, akihez beszél, és akiről beszél, és akinek az arca pontosan erre reagál, reflektál, rímel. Soha sem szabad csak a beszélőt mutatni. Ez egy alapszabály számomra. Az előadást úgy kell közvetíteni, hogy megértsük azt a helyzetet ahol, és amiért a katarzis születik.

Mi a véleményed arról, hogy a televíziónk durván a hetvenes évektől folyamatosan leszokott az élő színházi közvetítésekről, és helyette konzerv lesz belőle, döntően felvételről, teszi adásba a színházi közvetítéseket. Ezzel a televízió az én véleményem szerint elveszti az egyik legfontosabb hatás lehetőségét az egyidejűséget.
– Igen és még elveszti a feszültséget is. Magam részéről sokszor szerepeltem élő adásban, rádióban vagy televízióban. Mindig azt szerettem, ha élőben megy, mert akkor van ott feszültség, és van tétje a dolognak. Egy színész számára is van tétje a dolognak. Ha felvétel készül, ahol nota-bene, meg lehet állni, ki lehet vágni, újra lehet indulni. Az azért még rendben van, egy élő színházi előadást rögzítek, ahol bent ül a közönség, de külön beállásba készül egy színházi előadás. Az is persze egy műfaj, méghozzá nagyon fontos műfajnak érzem, hogy vannak olyan színházi előadások, amelyek adaptációk, tv-játékot lehet készíteni. Ennek az a lényege, hogy nem úgy közvetítem le, mint ahogy egy élő színházi közvetítést, hanem bizonyos helyzetekben fölbontom azt a kameraállást, ami egy klasszikus elrendezésű, a kamerát közelebb viszem, áttranszponálom, színpadra teszem, hátulról vagy oldalról látok, ez tulajdonképpen színházi adaptáció. A rögzítettekkel pedig az a nagy baj, hogy az a feszültség elvész.
Akkor, amikor a fénykora volt a Magyar Televíziónak akkor a színházi osztály minden egyes munkatársának meg kellett néznie a közvetítés előtt a darabot, volt úgy, hogy többször. A hangmérnöktől a kameramanig. Mindig elintéztük azt is, hogy a munkatárs hozhatta feleségét is ilyenkor. Mindenki végignézte a darabot, utána végigbeszéltük a feladatokat, utána következett a kamerapróba, majd utána, a közvetítés vagy felvétel.

Sok közös filmed, műsorod volt közös Illés János operatőrrel.
– Egy időben jártunk a Főiskolára, már a Főiskolás filmjeinket közösen készítettük. Nagyon szerettem vele dogozni, művelt értelmes alkotó volt, korszerű színházi és filmes látásmóddal. Emlékezetes volt Róbert Lacival forgatott Filmlevél Graham Green-nek. Ezt megelőzte, hogy Róbert Lacival filmet készítettünk a 16. szélességi foktól délre – Vietnamban – a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (14) munkájáról, amiben a magyar katonák is részt vettek. Laci jött azzal az ötlettel, hogy mondta, ott ültem Saigonban, írtam el levelet Graham Greene-nek és vártuk mi történik majd. Mi tesz Isten Graham Greene válaszolt. Így született aztán meg a film. A film arról szólt, hogy itt ülök a szálloda teraszán ahol annakidején Greene és arra gondolok, hogy . itt olvasom a könyvét.

Ez a folyó jobb partján a Majestic Szálloda volt. Úgy látszik Greene könyve mélyen bennünk van. Amikor 1988-ben a szálló teraszán teáztam, nekem is Greene sorai jutottak eszembe.
– Igen, az. Greene-el Párizsban a lakásán forgattunk aztán. Amikor a film elkészült meghívtuk Magyarországra. Ennek is van egy kedves kis pikáns része. Megvolt a film bemutatója, az összes főnök mind ott van, Graham Greene odajön hozzám, “Gyerekek én ilyen részeg voltam? Tiszta vörös volt a fejem”. Tudniillik, fordítós színes filmre forgattunk és a kópia vetítve kissé rákvörös arcot mutatott mindenkiről. Megnyugtattuk, hogy nem, valóságban nem.

Most jöjjön az előbbiektől eltérő furcsának tűnő kérdés. Mennyire vonzódsz a tudományhoz és a technikai kísérletekhez? Azért gondolom, rájöttél miért jön most ez a kérdés. Te közvetítetted élő adásban a Holdra szállást majd később a magyar-szovjet űrrepülést is.
– Domján Dénes szerkesztő barátommal nagyon sok tudományos filmet készítettünk, a Magyar Televíziónak is, meg később az azóta már megszűnt Satelit Televíziónak is. Az űrhahózásról. Erre nem lehetett jelentkezni, erre választották az embert. A Holdra szállás közvetítése a III. stúdióból ment – ebben a stúdióban sokat dolgoztam – én voltam a kijelölt rendező. Ez több napos közvetítés volt éjjel nappal kis sem léptünk a házból. Ott is volt persze egy pikáns történet, egyik asszisztens jön, szól, hogy a amerikaiak színes fényképeket osztogatnak Budapesten. Nekünk csak fekete fehér anyag jött. Mondtuk, azonnal menjél és hozzál. Nagy botrány lett, mert elrohant az amerikai nagykövetségre, ahol egy irodában osztogatták a képeket, behozta Tv-be, be is mutattuk a műsorba, ebből némi kis izgalmak keletkeztek. Meg kell mondjam, hogy Kerpel Róbert, aki a Magyar Televízió kitűnő főmérnöke volt (műszaki igazgató is), éjjel nappal ő is ott volt velünk. A központi kapcsolóterem is éjjel nappal bent volt és rögzítettünk minden átvett képet.

Volt valamilyen politikai kontroll a közvetítés során?
– Ott volt végig Megyeri Karcsi, aki a politikai, aktuális terület felügyelte, én igazán rajta kívül nem észleltem más politikai kontrollt. Legalábbis nekem “nem ütött senki a kezemre, hogy ezt ne vágjuk be”. Abba se szóltak bele, hogy milyen élő adáskép menjen ki.

Azért arra gondolom büszke vagy a te aktív közreműködéseddel, láthatták a magyar televíziós nézők az első ember holdra lépését.
– Természetesen erre büszke vagyok, számomra egy óriási élmény volt a közvetítés. Két napig alig aludtunk, sok-sok kávét és ásványvizet ittunk meg, de közben azon nagyon kevesek közé tartoztunk, akik a teljes élőképet láthatták, ami a Holdról érkezett.

Aztán következik 1979 a magyar-szovjet űrrepülés, nem tévedés a dátum, mert hiszen úgy volt…
– Igen, igen mi is ott voltunk, és valóban szinte utolsó pillanatokban, rossz bolygó állások miatt el kellett halasztani a magyar-szovjet közös űrrepülést. Nem egyéb titkos oka volt, hanem tényleg csillagászati.  Sőt, mi már előtte ott voltunk, Domján Dénes vezetésével. Sok operatőrünk, riporterünk volt még a helyszínen. Sőt mi már ott voltunk s a helyszínen láthattuk a korábbi fellövés televíziós munkáit ugyan abban a stúdióban. Aztán még Németországban (NDK) is ott lehettünk a minket megelőző NDK-szovjet űrrepülés közvetítésénél, itt folytattuk a megbeszéléseket tovább. Utána meg mi tanítottuk be az utánunk jövő országok tv-stábjait is.

Mit volt szabad megcsinálni, és mit nem?
– Egyik fontos dolog volt, hogy a szovjet és a magyar adás együtt indulhatott, a két órás “embargó” után. Egyetlen kivétel volt ez alól a NDK űrrepülés ahol az embargó nélkül adtak, mert az összes adó adta volna Berlinben. Mieink is – a televízió vezetői – próbálták megmagyarázni, hogy ezután ne legyen az embargó, a szovjetek ragaszkodtak hozzá.  A szovjeteknél ezt biztonsági kockázatnak tekintették, szerettek biztosra menni. Ha bármi történik, nehogy a”bukást” közvetítsenek! Hanem csak a sikert. Ennek egy hátránya volt, hogy a két adó (a szovjet és a magyar), úgy dolgozott, hogy Moszkvában az Osztankinó Tv iker stúdiójában ült a szovjet és a magyar adás stábja. Amíg a szovjet adás nem indult mi sem voltunk kiadva.

Ebben a közvetítés sorozatban együtt dolgoztunk.
– Igen, te voltál a Híradós adások gyártási vezetője akkor.

A földre érkezéskor jól jött az embargó. Hiszen kicsit kozmetikázni kellett az anyagot, a magyar néző “kicsit cenzúrázva látta a történteket. Emlékszel hogy volt ez?
– Igen, persze. Az történt, hogy az egyik fékezőrakéta később kapcsolt be, és a kabin így a megszokottól jóval erősebben csapódott a földhöz és a mi űrhajósunk Farkas Berci ezt kicsit szalonképtelen mondattal nyugtázta. Ez egy rendes magyar káromkodás volt. Ezt a mondatot a magyar nézők nem láthatták, ez volt a kozmetikázás.

Nemcsak itthon dolgoztál a televízióban, meghívtak, Újvidékre, Gdanskba, majd Kelet-Berlinbe is. Milyen volt Gdanskban magyar drámát rendezni lengyelül?
– Újvidéken rendeztem meg Ladik Katalin portréfilmét – akivel Jancsó Miklós egy darabot rendezett.
Lengyelországban mindig szerettem dolgozni, ott először hosszú sorozatot forgattam Hárságyi Margit kolléganőmmel -akivel már korábban dolgozhattam együtt az MTV Pécsi Körzeti Stúdiójában -, csinálhattunk egy sorozatot a nagy rendezőkről. Andrzej Wajdához, szinte úgy jártunk be mint régi ismerősök. Sok portréfilmet forgathattunk. A gdanski munka szerencsés véletlennek volt köszönhető. Kerestek egy rendezőt a gdasnki televízióhoz, vendégrendezésre. A véletlen úgy hozta, hogy én mehettem, és nagy lehetőség volt, hogy darabot lehetett választani. Többféle javaslatot mondtam, végül is Szakonyi Károly Adáshiba-ját rendezhettem meg tv-játékként. Fél évig voltam kint. Színészválogatás, próbák, nagyon érdekes és számomra nagyon élvezetes munka volt. Sőt Szakonyi Karcsinak is hoztam egy felvételt az adásról. Akkor már olyan világ volt, hogy ismert technika volt a VHS. Nagy öröm volt számára is látni az Adáshibát lengyelül.

Mennyire volt más külföldön, egy lengyel tv-stúdióban rendezni, mint itthon?
– A feltételek kiválóak voltak, szakma és a lengyel művészek torony magasok voltak. Nekünk már akkor is nagyon magas mérce volt a lengyel színjátszás. Egy dolog nehezítette a dolgot a nyelv. Volt egy igen kitűnő anyanyelvi szinten beszélő tolmács. De négy generáció volt együtt a munka során voltak színészek, akikkel németül, a legfiatalabbak jól beszéltek angolul, a középréteg meg jól beszélt oroszul, amikor a próba közben szólni kellett inkább ezeken, a nyelveken beszéltünk. De a fontos szavakat aztán lengyelül is megtanultam. Ez éppen egy-egy nehéz politikai korszak volt, ez volt a Walesa korszak és éppen Gdansk.  Egyébként a feleségem Vadas Zsuzsa is kijött velem és ő készítette az első magyarországi interjút vele.

Aztán 1993-ban szóltál, menjek át nézzem meg az új “birodalmat” a Komédium Színházat. Hogy kerültél oda?
– Ez egy nagyon nagy öröm, és boldog korszak volt számomra. Oda úgy keveredtem, hogy a Magyar Televízióban készíthettem egy tv-játékot, de nem volt szabad stúdió. Akkor állandó asszisztensem Kozel Mari, kitűnő televíziós, barát és kolléga volt, sajnos ő is korán távozott. Azt mondta, ne aggódjunk, beszéljek a Verebes Pistával, ott van a Komédium Színháza, épp nincs előadás, menjünk oda felvenni. Verebes belement, a Magyar Televízió kibérelte a színházat, és Szolnoki András a Péntek 13. produkciós irodájában elkészült a felvétel, – ez már az a korszak, amikor Hankiss Elemér létrehozta a produkciós irodákat. A Tv játék operatőre Kazinczky László volt (1994). Lacival több filmet is készítettem, a már említett “Makropulosz ügy”-et, és ami egy nagyon nagyszabású munkánk volt, ami Karinthy Ferencek a “Halállistá”-ja (1989).   
Akkor felmerült, hogy miért nem csináltok itt egy tv-játék utánjátszó helyet. Így is lett, utána egy jó megrövidített feszes színházi előadás is készült. Így megszületett a “Van Gogh” színházi változata, aminek alapján a színház vezetése meghívott, hogy vegyem át a színház művészeti irányítást, mert a Verebes elment igazgatni Nyíregyházára. Átvettem, és ez 17 boldog évet jelentett nekem.

Nagy sikerek voltak Böszörményi Gyula, Mészöly Gábor, darabja a “Kucó”, pedig eljutott az Edinburgh-i Fesztiválra is, Kálloy Molnár Péterrel.
– Már maga az nagy dolog, hogy eljut valaki az Edinburg-i Fesztiválra, és ott játszik és még sikert is arat. Magyarul játszottunk, angol felirattal, három előadás is volt. De játszottunk az utcán is. Fantasztikus élmény volt. Fantasztikus élmény volt számunkra.

Közben rendeztél más színházakban is, a Spinzózában (majd a Kolibriben is) a “Piros bicikli”-t, a Spinzózában a “Nyizinszkij utolsó táncá”-t, Haumann Mátéval..
– A Kolibriben már utánjátszóként ment, Mindkét előadása a Spinóza Házban született. A Nyizsinszkij darab egy amerikai szerző műve, amelyet Zalán Magda hozott haza Magyarországra (15). Ez arról a korszakról szól, amikor egy elmebajjal, bezárt szobájában végigéli az életét. Ezt is több hazai színház meghívta és a Pécsi Színházi Fesztiválon is sikert aratott.  A “Piros Bicikli” is a Spinóza Házban készült. Két fiatal színésznő játszotta, Gesler Lili és Szoták Andrea.  Balázs Ági, aki szintén színésznő, írta. Ezzel eljutottunk a Poznani Nemzetközi Színházi Fesztiválra. És mikor már minden néző látta Spinózában, akkor játszottuk a Kolibriben.

Visszatérve a Televízióra, szintén együtt dolgoztunk egy sorozaton az “Elátkozott XX. Század”-on. Emlékszem, nehezen készült, sok vita volt a forgatás során, még a történész szakértők között is.
– Igen, tíz részes volt, de tulajdonképpen még két pótrész is készült. Arról szólt, hogy a mai történészek megpróbálták újra értékelni a XX. Századot. Ez a Magyar Televíziónak abban az időszakában indult, amikor voltak olyanok, akik azt hitték, hogy rendező nélkül is lehet filmet készíteni. Jámbor Zsuzsi volt a vágója, és az ő ötlete volt, kérjenek fel engem rendezőnek. Így kezdődött és úgy folytatódott mindjárt az első két adást át kellett alakítani. Mint a Luca széke úgy készült el. Sok bonyodalom volt, a történészek között sok alapkérdésben volt vita. Nagyon tanulságos volt, mert egy óriási mennyiségű archív anyagot tudtunk végignézni éppen a te ajánlataid és előkészítésed alapján. Szerettem csinálni. Ha az ember szereti a hivatását, akkor minden új feladat, új kihívás, egy újabb izgalom. Ezeket mindig naprakészen kell megtartani, és úgy rögzítve eltenni, hogy a következő alkalmakkor be tudd fogadni.

2001-től tagja vagy a Nemzetközi Színházi Intézet magyar központjának, mit kell ott csinálnod?
– Dolgoztam, – ez az-az időszak alatt volt, amikor a Komédium Színházban voltam – ez tulajdonképpen egy olyan nemzetközi szervezet, amelyik lehetővé teszi, hogy bizonyos színházi ismeretek és a saját színházról eljussanak a világba. A kezdetekben Gábor Juli – Ruttkai Éva lánya – a Magyar Színházi Intézetben kiválóan csinálta, aztán ő elkerült onnan, így ez a dolog kicsit meghalt számomra.

Tagja vagy a Magyar Filmművész Szövetségnek, a Rendezők Céhének, és alapítója és azóta, titkára vagy a Televízió Művészek Társaságának, ez utóbbiról kevesebbet tudni. Mondjál valamit az olvasóinknak, mit csinál ez a szervezet kik vesznek benne részt?
– Ebben is közösen vagyunk tagok, veled együtt, de akkor az olvasók kedvéért: Ez tulajdonképpen Mihályfi Imre, Szőnyi G. Sándor ötleteként indult el, azokat a televíziós alkotókat tömöríti, akik szó szerint a Magyar Televízióért az életüket adták, illetve itt teljesítették ki, azokat próbálták meg összevonni egy társaságba, ami egy szellemiséget képvisel. Azonkívül, a közéletben a televíziós közszolgálatiság mibenlétét ismerő embereket összevonja. Tulajdonképpen egy olyan társaságnak indult, amelynek az volt a célja, hogy ne hagyja elaludni azt a dolgot, amit a Magyar Televízió hosszú éveken keresztül csinált. Azt, hogy mit jelentett tulajdonképpen ez a sokat emlegetett közszolgálatiság, mit jelent, az hogy, film, színház, muzsika, irodalom, a televízión keresztül, mindenki számára hozzáférhetővé válik. És amikor manapság olyan az anyagi helyzet, hogy én már nem tudok lemenni egy vidéki színházi előadásra, vagy koncertre, akkor ezt az előadást a Magyar Televízió jóvoltából láthassa ismét mindenki.  Megpróbálni a média – nem szeretem ezt a szót – médiatörvényekben jelen lenni, és az előbb említett célokat elérni. Most már egy új vezetőség van, most Szinetár Miklós az elnök, Szolnoki Andris az alelnök, én viszem tovább a titkári teendőket. Megpróbálunk jelen lenni minden parlamenti kulturális bizottsági ülésén, felszólalni, tanulmányokat írni, kitűnő munkatársaink vannak ebben, mint pl. Száva Gyula.

1996-ban megkaptad a Balázs Béla-díjat, kevesen tudják, hogy 1990-ben Capek-díjat is kaptál. Erről mondjál valamit, ha jól tudom Havel elnök kezdeményezte?
– Ez kiemelkedő öröm volt számomra. Karel Capeknak a “Makropulosz ügy” c. drámáját tv-játékként megcsinálhattam Aczél János fordította, a Magyar Televízióban. Az akkori köztársasági elnök Vaclav Haveltől kaptuk a díjakat, amit a Cseh nagykövetség adott át. Hernádi Judit színésznőnek, Aczél János fordítónak és nekem, a rendezőnek. Ez egy nagyon érdekes tv-játék volt. Czető Bernát László volt a dramaturg.
Ha dicsekedhetek még egy számomra fontos díjat említenék. Bubryák Istánnal közösösen megkaptuk Lőw emlék plakettet. Azokért a zsidó identitásokat kutató filmekért, mint Löw Lipót és a Löw Imánuel sorozat, a Magyar-zsidó, vagy Zsidó-magyar, vagy az “Egy betemetett zsinagóga”, vagy Závoda Pállal készített filmünk, arról, hogy mi marad meg egy vidéki zsidó fényképész életművéből?

Most mik a terveid, min dolgozol?
– Éppen most két dolgon. Vetítjük az “Egy betemetett zsinagóga” című filmet, amely arról szól, hogy a budai várban Zolnay László és Scheiber Sándor a Rabbiképző rektora talált egy Mátyás korabeli zsinagógát a föld alatt betemetve. Ennek az utóéletét már bemutattuk, de akkor nem sikerült megvalósítani a feltárást.  Az idei nyári időjárás komolyan érintette a Nonius Senior film két helyszínét Mezőhegyest és a Hortobágyot is, így ott akkor elmaradtak a bemutatók, most ezeket készítjük elő. Van egy új film is amin dolgozom, téma a háború előtt Szeged, Szent-Györgyi  Albert és az akkori fiatal egyetemisták színháza. Egy Hamlet előadást csináltak, ifj. Horváth István, aki rendezi. Ez egy tragikus történet lesz. Ez a Hamlet előadás túlélte a háborút, a megpróbáltatásokat, hallatlanul izgalmas előadás lehetett, hiszen az akkor Nemzeti Színház igazgatója Németh Antal személyesen utazott le megnézni Szegedre, ahol a városi Színházban játszották az egyetemisták. Színházi tervem is van: szeretnénk felújítani a “Piros bicikli”-t.

Köszönöm a beszélgetést.

A beszélgetőtárs, és aki le is jegyezte: Dunavölgyi Péter
2010. augusztus – szeptember

Lábjegyzetek:

(1) Orbán Tibor, Színész-rendező.

(2) Összeköt és elválaszt. A riportfilm bemutatója 1978. december 18. Szerkesztő: Bubryák István, rendező. Radó Gyula, operatőr: Rozsnyai Aladár.

(3) Mátis Kálmán, festő, grafikus, rajztanár (Nagyvázsony, 1903. július 14. – Kecskemét. 1960. január 4.). A Magyar Képzőművészeti Főiskolán Burghart Rezső, a Képzőművészeti Főiskola Kecskeméti Művésztelepén Révész Imre irányítása mellett képezte (1924-31) magát. 1964-től a kecskeméti iparitanuló iskola rajztanára volt. 1950-től képzőművészeti szabadiskolát vezetett Kecskeméten.

(4) Lohr Ferenc (1904. december 17. – 1994. április 26.) az első magyar hangosfilm hangmérnöke, a filmhangosítás nemzetközi hírű szakértője. Zenész, akiinek szó szerint a hegedűje mutatta meg az utat a filmművészethez. Több mint 70 filmet hangosított,, köztük az első magyar hangosfilmet, A kék bálványt (1931).

(5) Kemenes Frigyes, (1925 – 1992) gépészmérnökként a filmgyárban kezdett dolgozni. Majd hangmérnöke volt nagysikerű filmnek. Tűzkeresztség (1952), Föltámadott a tenger (1953), Életjel (1954), Liliomfi (1954), Bakaruhában (1957), A tettes ismeretlen (1957), Édes Anna (1958), Vasvirág (1958). A Magyar Televízióban nevéhez fűződik a saját filmlaboratórium létrehozása. Jelentős szerepe volt a Magyar Televízió hangosztályának kiépítésében, és a szakembergárda képzésében. A Színház és Filmművészeti Főiskola hangismeret tanára volt. A kép- és hangtechnikai szaklap főszerkesztője és cikkírója volt.

(6) Herskó János, (Budapest, 1926. április 9.) filmrendező, filmpedagógus. A Színház és Filmművészeti Főiskola tanára volt. A Hunnia Filmstúdió vezetője volt a stúdió megalakulásától külföldre távozásáig, ugyanis 1970-ben – az 1968-as európai események hatására – családostul Svédországba emigrált.

(7) Sényi (Sheiner) Imre, az 1930-as évektől 1946-ig a textiliparban dolgozott. 1947-ben a Gazdasági Főtanács megbízásából részt vett az Országos forintköltség-vizsgálatokban, majd a Munkatudományi és Racionalizálási Intézet munkájában és a Soroksári Textilvállalatnál, mint kormánybiztos tevékenykedett. Matúz Józsefné főszerkesztő 1961 tavaszán bízta meg, hogy az amatőr-filmesek felkutatásával és kiképzésével szervezze meg a TV-Híradó külsős vidéki tudósító hálózatát. Sokan jelentkeztek az általa irányított tanfolyamokra, ahol operatőri és szerkesztési ismereteket sajátítottak el. Komló, Kecskemét, Miskolc, után az ország minden fontosabb városában megteremti a tudósítók munkájához szükséges technikai hátteret.

(8) Féner Tamás 1957-1986 között a Film Színház Muzsika fotóriporter-gyakornoka végül művészeti vezetője volt. 1986-1990 között a Képes 7 főszerkesztő helyetteseként, majd 1991-1994 között a Griff, illetve a Vasárnap Hírek képszerkesztőjeként dolgozott. 1997- és 2002 között a Népszabadság Magazinnál volt képszerkesztő. 25 éven át ő volt a Fotóművészet c. elméleti-kritikai folyóirat szerkesztője.

(9) Konflis. A konflis egy-lovasfogatú, könnyű bérkocsi volt. Egyetlen kétszemélyes vendég, vagyis utas üléssel,, amelyet harmónika szerű leereszthető ernyővel szereltek fel. Európai városok kövezett utcáin való közlekedésre voltak alkalmasak, személyszállításra használták. A XX. században a taxik szorították ki őket.

(10) Jurij Gagarin, az első űrhajós (szovjet) 1934. március 9.-én született a Moszkvától nyugatra fekvő Klusinban. 1951-ben öntőmunkási kiképzést kapott, majd továbbtanult a szaratovi műszaki főiskolán. Ott töltött évei alatt csatlakozott az Aero-klubhoz és 1955-ben letette a könnyű gépes pilótavizsgát. Ugyanebben az évben felvételt, nyert az orenburgi repülőiskolába, ahol 1957-ben sikeresen vizsgázott a MÍG-15-ön. 1960-ban kiválasztották, így bekerült a szovjet űrprogramba. 1961. április 12.-én Gagarin az első emberként repült az űrbe a Vosztok 3KA (vagyis a Vosztok-1) fedélzetén. Az egész repülés 108 percig tartott, eközben egyszer kerülte meg a Földet. 1968-ban ő és kiképzője életét vesztette egy MÍG-15-ös rutinrepülés során.

(11) Wiedermann Károly, 1955- 1962 között a Magyar Filmgyártó Vállalat, Híradó-és Dokumentumfilm részlegének rendezője, közben 1957- 1964 között a Budapest Filmstúdió főmunkatársa, 1964-1966 között a Magyar Televízió rendezője, a PAF (Politikai Adások Főszerkesztőség) főrendezője, 1976-1983 között a Pécsi Körzeti Stúdió művészeti vezetője.

(12) Rádió Pagoda. A Magyar Rádió egyik jelképe, olyan épületrész, amely a rádióba igyekvő közreműködők, színészek, művészek, interjúalanyok közéleti személyiségek találkozó helye.

(13) Fábri Zoltán, (eredeti nevén Frankovits Zoltán) Kossuth-díjas filmrendező, díszlettervező.

(14) Szövetséges Ellenőrző Bizottság. A vietnami háborút lezáró 1973-as Párizsi Egyezményt az érintett felek elvben a vietnami háború lezárásának és a béke helyreállításának szándékával írták alá. A Párizsi Egyezmény aláírása után felállított Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság (NEFB, illetve angol rövidítéssel ICCS) feladata volt a megállapodás végrehajtásának ellenőrzése. Az Egyezmény 18. Cikkelye többek között arról rendelkezett, hogy a Bizottságnak Kanada, Magyarország, Indonézia és Lengyelország képviselőiből kell állnia. Így történt, hogy a vietnami tűzszünet életbelépésétől (1973. január 27.) Saigon elestéig (1975. április 30.) több száz magyar katonatiszt és diplomata teljesített szolgálatot a NEFB képviselőjeként Dél-Vietnamban. A NEFB működését sorozatos botrányok, katonai és diplomáciai incidensek, és végül a teljes kudarc jellemezték. Vietnami szolgálata teljesítése közben több magyar katonatiszt vesztette életét.

(15) Bemutató a Spinóza Házban. Norman Allen: Nyizsinszkij utolsó tánca. Haumann Máté előadásában, Radó Gyula rendezésében. Norman Allen: Nyizsinszkij utolsó tánca Rendező: Radó Gyula, Főszereplő: Haumann Máté, Fordította: Zalán Magda

Kapcsolódó események